Tévésorozat

The Haunting of Hill House

  • - svébis -
  • 2019. február 10.

Mikrofilm

Nahát, én komolyan azt hittem, hogy egy gótikus kísértethistóriát nézek, erre időközben kiderült, hogy ez romantikus családtörténet.

Shirley Jackson 1959-es regénye, a magyarul még csak most megjelent Hill House szelleme már alapból rászed, mert ott ugyan nem sok kísértettel találkozunk, ellenben rengeteg személyes dráma és nyavalygás lesz osztályrészünk. A könyv eddig két ócskább filmfeldolgozást is megért (A ház hideg szíve, Az átok), most pedig Mike Flanagan gondolta úgy, hogy megcsinálja a tutit. Motívumokra metszette az eredeti művet, és teljesen átskribálta a történetet: nem egy csapat kísértetvadász érkezik, hogy felderítse a Hill-ház szellemeit, hanem egy család múltját és jelenét követhetjük, akiknek egész életét tönkrevágta az ódon pecó. Az indokolatlanul hosszú, tízrésznyi évad alatt egyszerre bolyongunk a múltban és a jelenben. De nagy meglepetésekre ne számítsunk – még a jump scare-ek is ostobán kiszámíthatók –, nagy érzelmekre annál inkább. Ömlik itt a didaktika a családi összefogásról, testvéri szeretetről, atyai felelősségről, házastársi kommunikációról és persze a megbocsátásról, mert ami igazán kísért itt, az a fájdalom és a düh. Szép allegóriája ez a szellemeknek, csak sajnos már unjuk.

Az viszont vagány, ahogy a jelenléttel paráztat: a házban zajló jelenetek legtöbbjében valahol a kép sarkában vagy hátterében megbúvik egy mozdulatlan kísértet. Sajnos azonban, amikor explicitté válik a horror, seperc alatt kinyírja az olcsó CGI.

Elérhető a Netflixen

Figyelmébe ajánljuk

Szemrevaló: Páva – Valódi vagyok?

  • SzSz

A társadalmi szerepek és identitások a pszichológia egyik legjobban kutatott területe. Mead szerint nincs is objektív valóság, azt az egyének maguk konstruálják; Goffman úgy véli, az egész világ egy színpad, ahol mind különböző szerepeket játsszunk; míg Stryker elmélete azt magyarázza, hogy minden ember ezernyi identitással rendelkezik, s azok hierarchiába rendeződnek.

Szemrevaló: A fény

  • - bzs -

Tom Tykwer csaknem háromórás eposza mintha egy másik korból időutazott volna napjainkba (Tykwer maga is a Babylon Berlint, a múlt század húszas éveit hagyta hátra).

Szemrevaló: Gépek tánca

Markológépekkel táncolni, az ám a valami! Amikor a kotrókanál kecsesen emelkedik a magasba, akkor olyan, mint egy daru – mármint a madár (lehet, hogy magyarul nem véletlenül hívják így az emelőszerkezetet?) –, „nyakát” nyújtogatja, „fejét” forgatja.

Le nem zárt akták

A művészi identitás és a láthatóság kérdéseit helyezi középpontba Pataki Luca első önálló kiállítása. Keszegh Ágnes kurátor koncepciója szerint a tárlat krimiként épül fel: a látogatónak fragmentumokból, nyomokból kell rekonstruálnia a történetet. Az anyag kísérlet a művészszerep radikális újragondolására, és az igazi kérdése az, hogy az alkotói késztetés ledarálható-e.

Ingyen Carlsberg

  • - turcsányi -

Valamikor a múlt század kilencvenes éveinek elején Bille August nemzetközi hírű svéd filmrendező rájött, hogy mégsem lenne jó, ha ő lenne a filmművészet második Ingmar Bergmanja, még akkor sem, ha az ügyért addig számos követ megmozgatott (Hódító Pelle Max von Sydow-val, 1987; Legjobb szándékok, egyenesen Bergman forgatókönyvéből, 1992).

Utánunk a robotok?

A Székesfehérváron tavasszal bemutatott színpadi átiratot Szikora János, a Vörösmarty Színház tizenhárom év után elköszönő igazgatója rendezte. A színház vezetésére kiírt, majd megismételt pályázat után ősztől már Dolhai Attila irányításával működő teátrum irányvonala minden bizonnyal változni fog, a társulat egy része is kicserélődött, így A Nibelung-lakópark egy korszak összegzésének, Szikora János búcsúelőadásának is tekinthető.

Túlélni a békét

Az előadás ismét azt bizonyította, hogy egy ideje a Miskolci Nemzeti Színházé a magyar nyelvű színjátszás egyik legerősebb társulata. Pedig a darab – annak ellenére, hogy színházi felkérésre született – egyáltalán nem kínálja magát könnyen a színrevitelre.