Nahát, én komolyan azt hittem, hogy egy gótikus kísértethistóriát nézek, erre időközben kiderült, hogy ez romantikus családtörténet.
Shirley Jackson 1959-es regénye, a magyarul még csak most megjelent Hill House szelleme már alapból rászed, mert ott ugyan nem sok kísértettel találkozunk, ellenben rengeteg személyes dráma és nyavalygás lesz osztályrészünk. A könyv eddig két ócskább filmfeldolgozást is megért (A ház hideg szíve, Az átok), most pedig Mike Flanagan gondolta úgy, hogy megcsinálja a tutit. Motívumokra metszette az eredeti művet, és teljesen átskribálta a történetet: nem egy csapat kísértetvadász érkezik, hogy felderítse a Hill-ház szellemeit, hanem egy család múltját és jelenét követhetjük, akiknek egész életét tönkrevágta az ódon pecó. Az indokolatlanul hosszú, tízrésznyi évad alatt egyszerre bolyongunk a múltban és a jelenben. De nagy meglepetésekre ne számítsunk – még a jump scare-ek is ostobán kiszámíthatók –, nagy érzelmekre annál inkább. Ömlik itt a didaktika a családi összefogásról, testvéri szeretetről, atyai felelősségről, házastársi kommunikációról és persze a megbocsátásról, mert ami igazán kísért itt, az a fájdalom és a düh. Szép allegóriája ez a szellemeknek, csak sajnos már unjuk.
Az viszont vagány, ahogy a jelenléttel paráztat: a házban zajló jelenetek legtöbbjében valahol a kép sarkában vagy hátterében megbúvik egy mozdulatlan kísértet. Sajnos azonban, amikor explicitté válik a horror, seperc alatt kinyírja az olcsó CGI.
Elérhető a Netflixen
