Mese- és medveügyi ismereteink tárházának jelentős tágulásáról tudunk beszámolni, és ez egyes egyedül Lorenzo Mattottinak köszönhető, aki filmre vitte Dino Buzzati klasszikusnak mondott medvés meséjét. Méghozzá animációs filmre: logikus döntés, elvégre csak bajosan lehetett volna több ezer embernyelven perfekt medvét és bocsot castingolni, bár amilyen nagy művész Mattotti (és ez a filmjéből tisztán kivehető), talán ezt is megoldotta volna. Lehet, tévúton jár, aki Buzzati meséje alapján alkotna képet a medvékről, bár az nagyon is hihető, hogy egy gonosz és pöffeszkedő uraságnál (és Szicília nagyhercegére sajnálatosan illenek e szavak) még téli álmukban is igazságosabban elvezetnek egy szigetet, vagy legalább egy kisebb önkormányzatot. Sajnos a medvevezetés sem nélkülözi az emberi gyarlóságokat, mert mint kiderül, egy kicsit minden medvének maga felé hajlik a mancsa. Az a mancs, amely lassan elszokik a halak hajkurászásától: bizony, Buzzati medvéit rabul ejtik az emberi hívságok. Mindez azonban csak üres mesebeszéd maradna, ha nincs a mélyen emberi medvedráma apáról és fiúról: a kis Tónit már az elején elrabolják, és ahogy Leander behavazottan búslakodik éhező övéi körében, az Mattotti nagy műve – tele a film ilyen megkapó képekkel, egy kis ékszeres doboz az egész, na! Egyáltalán nem csodálnánk, ha a Buzzati & Mattotti művek hatására ugrásszerűen megnőne a mackó-örökbefogadások száma, és várhatóan számos szülőből tör elő majd a fájdalmas gyermeki sóhaj: de hát ezt nekünk miért nem mesélte senki lefekvéskor?
A Mozinet bemutatója
