Miközben szerte a világban szigorodnak a szabályok és szűkülnek a lehetőségek a terhesség feletti önrendelkezés, illetve az örökbefogadás kapcsán, a filmek – úgyszólván dolguk szerint – igyekeznek a húzással ellenkező irányba menni. Abortuszról, örökbeadásról szóló alkotások egész hulláma foglalkozik jelenleg azzal, hogy megmutassa, milyen alternatív útjai léteznek a szeretetnek, amelyek csúf valóságuk és megvetettségük okán nem kanonizálhatók jól, azonban épp itt az ideje, hogy legalább apokrif történetekként elfoglalják helyüket a közgondolkodásban. Az örökbeadással kapcsolatban ugyan kevesebb az ítélkezés és a botrány, mint az abortusz esetében, mégis az erről szóló filmek inkább a befogadó szülő glóriájának irányából közelítenek. Persze nem teljesen példa nélküli, (lásd: Juno), de az örökbeadó szépítetlen és valós történetét még a szerzői darabok is ritkán tematizálják. Szakonyi Noémi Veronika első nagyjátékfilmjével tehát jókora fába vágta a fejszéjét.
Az örökbeadási procedúra végén van egy igen érzékeny átmeneti időszak, egész pontosan hat hét, amíg a biológiai anya meggondolhatja magát az örökbeadással kapcsolatban. Miközben a szülő nő szemszögéből ez igen humánus (és szükséges) epizódja a folyamatnak, hiszen élete egyik legnagyobb döntését hozza éppen meg, addig kész pokol ez az örökbefogadók számára, akik a 42 nap alatt minden telefoncsörgésre összerezzenek, hiszen bármelyik hívás lehet az, amelyik a rég várt gyereket ragadja ki a kezükből. Látható tehát, micsoda pszichológiai thriller rejlik ebben az élethelyzetben.
Zsófi (Román Katalin) érettségi előtt áll, labilis édesanyjával és kishúgával szűkös anyagi körülmények között él, egyetlen lehetősége a jobb életre az élsport, melyet nem engedhet el a terhesség miatt – ahogy ezt maga elé meredve, memoriterként felmondja az örökbeadás hivatalos papírjainak aláírásakor, olyan monotonitással, hogy a felzubogó érzelmeknek esélye se legyen eljutnia hozzá. Emma (Balsai Móni) és Gábor (Mészáros András) nyílt örökbefogadás keretében a lányt már a várandósság alatt megismerhetik, így együtt készülhetnek a baba érkezésére, a lány testileg, a pár érzelmileg. A felkészülés pedig remekül megy, valójában a terhességgel van a legkevesebb gond, sokkal nagyobb akadály például Zsófi említett édesanyja, Bea (Járó Zsuzsanna), aki maga is inkább gyámságra szorul, amelyet rend szerint random férfiak társaságában talál meg.
Az ilyen műveket kötelezően átszövő szimbólumok érzékletesen épülnek be, a fésülés, (tágabb értelemben a hajjal való foglalkozás), mint a gondviselés metaforája beszédes képekkel szolgál az anyja haját festő kislányról, és Beáról, aki képtelen megtartani az állását a fodrászatban.
A film kulcsfontosságú eleme a realizmus, amely nem csak, mint a cselekmény egyik mozgatórugója van jelen, de a fullasztóan szűk lakás, a kilátásra nem találó kilátás és a végtelen a paneldzsungel a megesett lány csapdába esettségének érzetét is kézzel foghatóvá teszi, a romantikára képtelen nyomor látványától pedig sokaknak lehetne átélhető a történet. Ugyanakkor az álomban zajló jelenetekből kiérződik, mennyivel több (vagy mennyire más) lehetett volna a film, ha a pszichológiai thriller műfaja mellett döntenek az alkotók.
A szülőszerepbe kényszerült gyerek történetét nézve elgondolkodtató, hogy az anya funkcióképtelensége hogyan torzítja a gyerekei felelősségvállaláshoz való viszonyát, elsősorban persze Zsófiét (bár húga is elveszíti végül a rábízott, szimbólumként is értelmezhető kismadarat). A befogadóban felmerülő kérdések közül talán a legfájdalmasabb, hogy vajon tényleg az anyagi szűkösség és az élsport-e az elsődleges ok, amiért a főszereplő örökbe akarja adni a babát vagy inkább a gondoskodástól való zsigeri viszolygás.
Az az anya, aki ilyen állapotban magához láncolja a két lányát – feltehetően azért, mert nem akar egyedül lenni – nem érdemel nagyobb megértést, mint az aki, felismeri, milyen károkat okozna vele, ha megtartaná. Tehát odaadni másnak azt, akit magamtól féltek, semmiképp sem jelent kevesebb szeretet, mint megtartani őt a saját kedvemre.
Érzékeny téma ide, kusza befogadói prekoncepciók oda, a Hat hétnek sikerült felnőnie a feladathoz, mégpedig éppen azzal, hogy hősét végül, életében először, engedi gyereknek lenni.
Forgalmazza az Uránia film.
A Szakonyi Noémi Veronikával készült interjúnk a Magyar Narancs heti nyomtatott kiadásában is olvasható.
