2023-at Észtországban a mozgás évének nyilvánították, ez pedig az esemény programjain is érződik: az Észt Intézet és az Észt Köztársaság Budapesti Nagykövetsége gyerekrajzpályázatot hirdetett a témában; de a több mint egyhetes rendezvény filmes programjai is igen mozgalmasnak ígérkezik. A színes felhozatalból négy filmet ajánlunk.
Az éjszaka gyermekei
Egy éjszaka alatt rengeteg minden történhet – fiatal korban pedig minden fontos dolog ekkor történik. Legalábbis ezt tanultuk a tinifilmekből: hosszútávú kapcsolatok pecsételődnek meg, rövid együttlétek szökkennek szárba, és valahogy mindig előkerül a továbbtanulás hovatovábbja is. Az éjszaka gyermekei sok szempontból a 2007-es amerikai Superbad – avagy miért ciki a szex? szellemi örököse: hősei buliba igyekeznek, majd onnan menekülnek, miközben átgondolják egymáshoz és jövőhöz fűződő viszonyukat is, a játékidő végén felkelő nap pedig az életüket érintő legbonyolultabb kérdéseket is pofátlanul leegyszerűsíti.
A legnagyobb különbség persze az, hogy ezúttal női szereplőket követhetünk nyomon. A legfiatalabb Jane szobafogságból kiszökve igyekszik megszabadulni kínzó szüzességétől, ám kénytelen rájönni, hogy barátnőjével ellentétben őt mégsem zavarja annyira állapota. Nővére, Liis a közös jövőt tervezi kedvesével, ám egy ideje már inkább csak annak üzenetrögzítőjével tart kapcsolatot – át kell hát gondolnia, érdemes-e összebútoroznia választottjával. A legidősebb Karin már önálló életet élő, felnőtt nő, ám testvéreihez hasonlóan bizonytalan: nem tudja, mi mindent kell odaadnia magából főnökének a belebegtetett előléptetés kedvéért. A komédia széttartó, majd összefutó szálait félreértések, fel nem vett hívások, egy rozzant kocsi és egy fel-felbukkanó fura rendőrpár keretezi; csakhogy teljes legyen a Superbad-párhuzam.
Vetítik: Kino Cafe, március 25. 19:00
Az ifjú elvtárs
Az elnyomásra adott reakció egy gyerek szemszögéből mutatható be talán a legautentikusabban, hiszen a megregulázott gyerek az a bólogatásra kényszerített felnőtt, amelyik még elsírhatja, elüvöltheti azt, aminek a lenyeléséről magunkat már kénytelenek voltunk meggyőzni. Leelo iskolakezdés előtt áll a kora ‘50-es évek sztálini diktatúrájában, épp kezdenék magukkal ragadni az új, fényes eszmék, amikor édesanyja tanárként végzett államellenes tevékenysége miatt egy napon az ő házuk előtt is megáll az a bizonyos fekete Volga. A kislány azonnal magát kezdi hibáztatni a történtekért és igyekszik mindent a lehető legjobban csinálni, hogy idővel kiérdemelhesse anyja visszatérését.
A film természetesen érzelmileg igen túlfűtött, cselekménye pedig kiszámítható, ám ezért inkább hibáztatható az elnyomás maga, semmint a dráma, amely a puszta ábrázolástól a hatásvadászatig tartó skálán még épp az előbbihez áll közelebb. Ennek kulcsa valószínűleg, hogy az adaptált regényt a főszereplő névadója, Leelo Tungal írta, saját gyermekkora megtörtént eseményei alapján. A rendezőnek pedig sikerült lépést tartania az üzenettel, így egy egészen valósághű és szívfacsaró filmet kapunk a rettegett időszakról, amelyet ha az ártatlan, gyermeki aspektus nem is feltétlen emel ki a sorból, de mindenképp érdemessé teszi a megnézésre.
Vetítik: Kino Cafe, március 24. 19:00
Sierra
Az anya féltő gondoskodással nevelget, az apa pedig kikényszerít a nagyvilágba. A fiatal észt animátor, Sander Joon negyedórás száguldása egyszerre szürreális és melankolikus, önéletrajzszerű és álombéli, kézműves és modern. Ráadásul valódi családi projekt, több szempontból is. Egyrészt apjával való ellentmondásos kapcsolata szolgáltatja az alapot, melynek részleteit elfedik a játékos motívumok, másrészt pedig a film első verziójában az idősebb Joon alkotta animációkat láthattuk volna.
Amit látunk, egy kisfiú átlagos felnövéstörténete, ugyanakkor nagyon specifikus és kulturális kontextushoz is kötött. A kertészkedő anya egy cserépben, kis békák társaságában neveli a kisfiút, óvva a világ és a férfilét veszélyeitől. A naphosszat autókkal pepecselő apa viszont úgy látja, eljött az ideje a férfivá avatásnak, mely az autóvezetés és rallyversenyzés formájában érkezik el. Joon filmjében összekapcsolódik a kelet-európai férfiasságeszmény, a mobilitás és az autó uralása, ám zord, pesszimista tónusok helyett élénk színeket és varázslatos dinamizmust kapunk. A rendező ötvözi a hagyományos észt animációs technikákat a 3D-s fogásokkal, de nem hagyja, hogy az egyszerű, egysíkú, mégis virtuóz forma elvonja a figyelmet a kibontakozó családi drámáról. Abbéli igyekezetében, hogy apja kedvére tegyen és elnyerje elismerését, a fiú abronccsá változik, hogy a célvonalig repítse a defektet kapott, szeretettel felkészített családi rallyautót. A verseny nem várt módon szorosabbra fonja a kis család kötelékeit, mi pedig boldogan veszünk el a játékosság és keserédes érzések kavalkádjában.
A filmet az egyórás, öt rövid animációból álló válogatás keretében vetítik.
Vetítik: Kino Cafe, március 25. 17:30
Sivatag
A váltságdíj-követelős mozik értelemszerűen feszült thrillerek szoktak lenni, erőszakkal, kényszerítéssel, határidő-dramaturgiával. Kadri Kõusaar filmjében (palesztin harcosok rabolnak el svéd fotóriporternőt, és tartják fogva a címbéli sivatagban) is van ilyesmi, de a hangsúly az önvizsgálati, illetve a szerelmi drámán van. Nem a „jók kiszabadulnak a rosszak (újabban, a politikai korrektség jegyében: nehéz helyzetük következtében rosszat cselekvő emberek) rabságából” szcénát látjuk ezredszer, hanem a megélt élettel való számvetést. A riporternő a közvetlen fenyegetettség árnyékában gondolja végig, mire használta fel hamarosan elfogyó napjait, és nem talál egyebet, mint a világ művészet általi jobbá tételének köntösébe bújtatott ambíciót, szeretetlenséget, kiürült kapcsolatokat, s tovább: a nyugati felvilágosultság, nyitottság, tolerancia köntösébe bújtatott ítélkezést, felsőbbrendűség-tudatot. A túszejtők oldalán torz küldetéstudatban, az erőszak elfogadásában és a mindent igazoló „igaz” hitben nyilvánul meg a személytelenség. Az egymáshoz közelítés, a szerelem hordozná itt a megváltás ígéretét, a fogvatartóul kijelölt fegyveres és foglya számára (semmi Stockholm-szindróma, a szimpátia nem az erősebbnek szól), de éppen ez az, ami nem lehetséges.
A valódi sivatag nem a Sínai-félsziget homokos, köves, a bejárhatatlan távolságok miatt börtönné váló természeti tája, hanem a nietzschei sivatag, amely egyre nő, és „jaj annak, aki sivatagot rejteget magában!” Van-e kiút ebből a sivatagból? – teszi fel a kérdést a film.
Vetítik: Kino Cafe, március 26. 19:00
További információk az Észt Intézet honlapján böngészhetőek, jegyek ezen a linken válthatóak.
(Cikkünk elkészítésében közreműködött: SzSz, Rudas Dóra, Bacsadi Zsófia, TPP )
