Bár a Ragyogó nekropolisz a globális művészfilmszcéna élvonalába tartozó, Cannes-ban évek óta díjakkal elhalmozott (például: Boonmee bácsi, aki képes visszaemlékezni korábbi életeire) thai Apichatpong Weerasethakul eddigi talán legpolitikusabb filmje — a buddhista országot 2014 óta egy katonai junta vezeti diktatorikus eszközökkel —, érdemes ezt a vonalat most félretenni. És mindjárt tegyük is mellé azt a nézői elvárásunkat, hogy filmünk egy izgalmas történetet fog elbeszélni szavak és képek segítsévégel.
Ez nehéz feladatnak tűnhet első blikkre, pedig nem az, ugyanis nem kell elhatároznunk semmit, épp ez a lényeg. A Ragyogó nekropolisz halk szavú, visszahúzódó, önmagába zártan, csendesen létező film, olyasmi, mint egy gyönyörű akvárium tele szebbnél-szebb lumineszcens, villódzva lebegő lénnyel: ha akarunk rápillantunk, ha akarunk nem, ez nem érinti a lebegést.
Nem járunk messze attól a nyugalomtól, amit a lávalámpa terít szét a szobában, de ne szaladjunk ennyire előre.
Szóval ez a teljesen egyedi hangulatú, témavilágú és formanyelvű remekmű megtanítja nézőjét önmaga befogadására. Statikus totálképek lebegnek, a kamera nem mozdul, kiegyensúlyozott, időtlen kompozíciókba rendeződnek a tájelemek, a dzsungelzajokból szőtt hangfüggöny alapozza meg a sűrű csendet, amibe észrevétlenül, organikusan épül be egy ventillátor vagy egy vízimalom susogása-kattogása, forog a létezés kereke, minden örökké visszatér — létezik megnyugtatóbb ennél?
| ||
Joe — így nevezik Apichatpongot filmrajongói körökben — misztikus lassúsága percek alatt kinyitja a néző tudatát. Ebben a filmben minden nyitott, először is a tér: nincsenek szeparált szobák, a hatalmasra tárt ablakokon át mindig a dzsungel fáira látunk, és ennek megfelelően nincsenek szeparált tudatok sem. A szereplők személyiségének nincs határa, a tuadok nem zárulnak le az itt és mostban, hanem különböző párhuzamos valóságokba vezetnek el: egy kollektív ősi, mitikus múltba, vagy éppen egymás álmaiba, de az sem kizárt, hogy a szellemek és istenek világába.
Történet, cselekmény, fordulat helyett a Ragyogó nekropoliszt a terek és tudatállapotok, illetve azok rétegei szervezik: a központi tér egy iskolából átalakított ideiglenes kórház, ahol álomkórban szenvedő katonák alszanak. A katonákat eredetileg egy titokzatos állami projekthez rendelték ki, hogy ássanak, de kínosan lassan haladnak a rengeteg spontán alvás miatt. A kórházban a szép, nyugodt álmokat elősegítendő színes fénycsöveket állítanak melléjük (itt értünk el a lávalámpák és a tompán fénylő IKEA-sünök logikájához). Aztán egy falubeli önkéntes nő közel kerül az egyik katonához, de mivel a jóképú katona szinte mindig alszik, a kommunikációt egy fiatal médium segíti kettőjük között.
De nemcsak médiumok, átlagos nők bőrébe bújt istenek is teljes természetességgel beszélgetnek ebben a filmben, és nekik magyarázatuk is van az álomkórra: az iskola temetőre épült, az ásás megzavarta az isenek nyugalmát, úgyhogy az ősi istenek most háborúba küldik a katonák szellemét odaát, ezért ilyen fáradt a testük ezen a világon.
Az alvás sem más, mint a tudat megnyílása egy másik világra.
Lehunyjuk a szemünket, hogy meglássunk valami mást.
A film végső motívuma magának a látásnak a megnyílása — a más most is itt van, csak másképpen kell kinyitni a szemet. Ezt tanulja meg a folyton alvó katonától a nő: kinyitni a szemét úgy, mint korábban soha: megpillantani a másvilág fényeit, a létezéssíkok teljes, egymásba nyíló és egymást tükröző hálózatát.
Nem nehéz mindezt a Ragyogó nekropolisz című film, hovatovább a filmművészet általános célkitűzéseként értelmezni. Főleg, hogy az álmodást segítő fénycsövek színes lüktetése magára a filmre is átragad: nézünk egy közönséges kora esti buszmegállót és nem hiszünk a szemünknek.
A Mikrofilm hétvégi házimozis ajánlata: hagyatkozzunk nyugodtan Joe szelíd, végelenül megnyugtató, mégis megalkuvásmentes és radikális miszticizmusára! Olyat fogunk látni, amit máshogy nem lehet.
A filmet a CirkoFilm online tékájából lehet kivenni, magyar felirattal.
| ||
