A hívő kommunistaként államtitkokat, egyebek közt döntő jelentőségű atomtitkokat megbízói kezére játszó hölgy tevékenysége csak hosszú évtizedek szisztematikus károkozása után vált ismertté a brit titkosszolgálat előtt, amelynek ezt követő, tudatos be nem avatkozása egy tágabb kémjátszma része volt, amikor pedig mégis leleplezték a már dédnagymama ügynököt, korára tekintettel nem kellett bíróság elé állnia.
Igazán érdekes történet tehát Norwood asszonyé, hiszen az, hogy mi játszódik le egy efféle tevékenységre az egész életét feltevő emberben, legalábbis elgondolkodtató. Született is regény, sőt bestseller meg abból film is, de nem a valóságos kém valóságos életéről, hanem az alapján. Based on.
Az, hogy III. Richárdnak a valóságban volt-e púpja, hogy Mozartot valóban Salieri kergette volna a halálba, az ezekre építő drámák művészi állításainak szempontjából lényegtelen, mert a felvetett problematika mindkét esetben sokkal fontosabb, mint a biografikus vonatkozások. Az atomtitkot idegen hatalomnak kiszolgáltató spion esetéből az emberi integritás és elvhűség felmagasztalását kihozni viszont nem művészi állítás, hanem felszínes lózungokból felépített politikai üzenet.
| ||
„A kém, mint az emberiség lelkiismerete” koncepcióhoz persze előzőleg fel kell építeni egy rokonszenves személyiséget, bemutatni egy érző, humanista nő bátor kockázatvállalását az emberiség java érdekében. Ezért, bár a litván származású Melita többet hallott gyerekkorában Leninről, mint a Mikulásról, filmbéli alteregóját, Joan Sidney-t, a tüntetően átlagangol lányt csak a szerelem vonzza a baloldal köreibe, s még Sztálin makulátlanságát érintő kétségeket is megfogalmaz elvtársai előtt.
Kémkedésre sem lehet Joant rávenni a háború alatt (Melitát nagyon is rá lehetett, még háború sem kellett hozzá), őt csak Hirosima sokkja döbbenti rá, hogy az atomfegyverrel, amelynek kifejlesztésén dolgoznak évek óta, ölni is lehet. Addig ezt nyilván fel sem tételezte. És hát az NKVD (NVD, KGB stb.) is hálózza őtet, a naiv lelkesültet befele. Abba is hagyja a kémkedést jellemesen Joan nyomban, amikor erre rájön.
Melita még folytatta egy darabig, úgy 30 évig – és végül mindent megúszott. Nem úgy a fiktív kém, őt nem átallja faggatni a humanizmus kifinomultabb szempontjai iránt érzéketlen elhárítás, és végül, már vádlottként, sajtótájékoztatón oktatja ki hallgatóságát a hazaszeretet mibenlétéről, s teszi nyilvánvalóvá, hogy a világbékét személyesen ő mentette meg azzal, hogy szovjeteknek kiadta az atomkutatás kulcsfontosságú eredményeit. Mert ő az elveihez ragaszkodott, akkor meg nyilván igaza kell legyen a sok ordas politikussal szemben. És nincs eltartva a figura egy kicsit sem.
A szemérmetlen szerecsenmosdatásnak – vagyis az igyekezetnek, hogy együttérzést kiváltó múltat, sorsot és jellemet, továbbá morális motivációt kreáljanak a szovjet kémszervezettel folytatott paktálás mögé – esztétikai következményei is vannak. A sztori inog leginkább: logikai ellentmondások, valószerűtlen fordulatok hemzsegnek benne. Iskolás a történetszövés, célzatosan ideologikusak a párbeszédek. Judi Dench, mint húzónév, persze érzékenyen és összetett arcjátékkal képes múltba révedni, de a fiatal Joant játszó Sophie Cooksonnak egymással összefüggésbe nehezen hozható, motiválatlan érzelmi reakciókból kéne elfogadható emberalakot felépítenie.
Forgalmazza a Cirko Film
