„Hol zsarnokság van, ott zsarnokság van…” – Illyés szavaival –, és akkor ott a zsarnokság az, ami egyáltalán van. Nemcsak az ötvenes évek Magyarországán, hanem például napjaink Iránjában. Ahol nem lehet másként élni: általa vagy ellenében, de csakis az egyeduralkodó ideológia (az iszlám dogmatikusan értelmezett változata) szerint. Ahol az ember (mint Mohammad Raszulof filmjében) édesanyját ápoló fiú, a nehézségeket feleségével közösen leküzdő férj, gyengéden szerető apa – és hajnalban csak egy pillanatig mered maga elé üres tekintettel a piros lámpánál, útközben a munkahelyére, ahol egy automatizált rendszer segítségével halálraítélteket akaszt. Ahol az ember börtönszolgálatra vezényelt sorkatona, aki inkább megszökik, mintsem hogy végrehajtson egy kivégzést. Ahol egy másik sorkatona igenis vállalja a kellemetlen, de eltávozással jutalmazott feladatot, ám menyasszonya családja éppen az ő (politikai okokból elítélt!) áldozatát gyászolja.
Lélekszámra vetítve az Iszlám Köztársaságban végzik ki a világon a legtöbb embert, így az ehhez a gyakorlathoz való viszonyulás önmagában súlyos morális problémákat vet fel, ám a példázat voltában összefüggő négy történet hátterében feltáruló társadalomkép nem kevésbé gyomorszorító. Az idei berlini filmfesztivál fődíja nemcsak a művészi megvalósításnak, de a hazájában üldözött rendező emberi bátorságának is szólt. Mely bátorság feltétlen elismerést érdemel, akkor is, ha magának a filmnek katartikus erejét számos következetlenség, valószerűtlenség és didaktikus megoldás csökkenti.
Forgalmazza a Cirko Film
