Mozitorrent

Ivan, az egyetlen

  • SzSz
  • 2020. november 22.

Mikrofilm

Évtizedekkel a virálissá, majd a mémkultúra szimbolikus hősévé váló, szerencsétlen sorsú Harambe előtt élt Ivan, a gorilla. Kongóban született, fogságba ejtették, és az emberek kéretlenül szárnyaik alá vették, majd amikor kinőtte a kiskertet, egy nem kevésbé kényelmetlen ketrecbe került egy washingtoni bevásárlóközpontban. Civilek tiltakozásának a hatására végül egy állatkert fogadta be, ami szintén nem hangzik túl jól, ám még közel 20 évet tölthetett a Zoo Atlantában, ahol a fáma szerint nyugodtan festegethetett és zavartalanul élhetett fajtársai között. A sztoriból Katherine Applegate kerekített mesekönyvet.

A Disney filmadaptációja görcsösen igyekszik Pixar-mozi lenni. Az animációs filmek koronázott királyainak titka sokak szerint a „lélek”, de alapvetően két dolog van, ami szinte mindegyik mozijuknál klappol: a figurák nemcsak érdekesek, de a külcsínt és a belbecst tekintve is kidolgozottak; a dramaturgia pedig finomra csiszolt, pontos és könnyen csúszik. Az Ivannál az elsővel nincs is probléma: az animált állatok gyönyörűek, van karakterük, mindezeknek köszönhetően pedig szerethetők is. Épp ezért fájó, hogy a forgatókönyv nem tudott mit kezdeni velük.

A filmben a gorillával már mint a minicirkusz sztárjával találkozunk, akinek hanyatló csillagát egy érkező kiselefánt veszélyezteti – a Toy Story-sztori aztán egy ponton L’ecsóba vált át (lásd: attól, hogy gorilla vagy, nem kell a melledet verni, festegethetsz is, ha szeretnél), majd ez is megy a kukába egy jól hangzó, ám közhelyes és megalapozatlan befejezés kedvéért.

Magyar felirat: repgizi

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.