Évtizedekkel a virálissá, majd a mémkultúra szimbolikus hősévé váló, szerencsétlen sorsú Harambe előtt élt Ivan, a gorilla. Kongóban született, fogságba ejtették, és az emberek kéretlenül szárnyaik alá vették, majd amikor kinőtte a kiskertet, egy nem kevésbé kényelmetlen ketrecbe került egy washingtoni bevásárlóközpontban. Civilek tiltakozásának a hatására végül egy állatkert fogadta be, ami szintén nem hangzik túl jól, ám még közel 20 évet tölthetett a Zoo Atlantában, ahol a fáma szerint nyugodtan festegethetett és zavartalanul élhetett fajtársai között. A sztoriból Katherine Applegate kerekített mesekönyvet.
A Disney filmadaptációja görcsösen igyekszik Pixar-mozi lenni. Az animációs filmek koronázott királyainak titka sokak szerint a „lélek”, de alapvetően két dolog van, ami szinte mindegyik mozijuknál klappol: a figurák nemcsak érdekesek, de a külcsínt és a belbecst tekintve is kidolgozottak; a dramaturgia pedig finomra csiszolt, pontos és könnyen csúszik. Az Ivannál az elsővel nincs is probléma: az animált állatok gyönyörűek, van karakterük, mindezeknek köszönhetően pedig szerethetők is. Épp ezért fájó, hogy a forgatókönyv nem tudott mit kezdeni velük.
A filmben a gorillával már mint a minicirkusz sztárjával találkozunk, akinek hanyatló csillagát egy érkező kiselefánt veszélyezteti – a Toy Story-sztori aztán egy ponton L’ecsóba vált át (lásd: attól, hogy gorilla vagy, nem kell a melledet verni, festegethetsz is, ha szeretnél), majd ez is megy a kukába egy jól hangzó, ám közhelyes és megalapozatlan befejezés kedvéért.
Magyar felirat: repgizi
