Tévé/Film

Ölni és ölelni

A peplum útja a mai tévésorozatokig

Mikrofilm

A kisebb nemzeti filmgyártók amerikai blockbusterekkel folytatott versengése nem ma kezdődött (bár izgalmas új fejlemény, hogy a Net­flixhez hasonló nagy streamingszolgáltatók lelkesen támogatják a kimondottan bizonyos országokhoz és nyelvekhez igazított tartalmak gyártását).

Az 1950-es évek végétől nagyjából az 1960-as évek közepéig az olasz filmipar vívott heroikus küzdelmet az éra nagyszabású, impozáns kiállítású amerikai történelmi és bibliai filmjeivel (a teljesség igénye nélkül Ben Hur, Quo vadis, Kleopátra, Sámson és Delila, A tízparancsolat, A palást, Spartacus). Az olasz kardos-szandálos filmek kevésbé voltak érdekeltek a míves színészi játékban, a nagy ívű történetmesélésben és a pompás látványban – mindehhez ugyanis hiányzott a tőke. Ehelyett inkább dagadó, olajozott mellizmokkal, lengén öltözött rabszolgalányokkal és a történelmi hitelesség teljes hiányával szédítették a nézőiket.

A korabeli francia kritikusok fintorogva csak peplumként emlegették az olaszok remekeit, az ókori görög viselet, a peplos után. A látvány-, test- és erotikaorientált filmeket leginkább a kalandfilm altípusaként lehetne leírni, melyek igen lazán és kreatívan kezelték az alapul választott történelmi eseményeket (többnyire az antikvitásból és a középkorból szemezgettek) és bibliai történeteket. Hőseik emberfeletti erejű férfiak, akik egész filmfolyamokban és végtelen számú folytatásokban küzdöttek zsarnokok és egymás ellen, illetve különböző alulöltözött és megmentésre szoruló lányok és asszonyok kegyeiért. Góliát, a Quo vadisból ismert Ursus, Sámson, Herkules és a tipikusan olasz nemzeti kincs, Maciste aprították a szörnyeket, sárkányokat és türannoszokat. Csak a peplumaranykor röpke évei alatt 25 Maciste-film készült, a nép Herkulese már a némafilmkorszaktól az olasz filmtörténet elmaradhatatlan alakja. Félig isten, félig ember, aki különböző korokban bukkan fel a jégkorszaktól az első világháborúig. Ezeket a héroszszerepeket kimondottan testépítőkre szabták, hiszen a hangsúly a lenyűgöző fizikumon és nem a színészi képességeken volt. A kor másodvonalbeli amerikai testépítőcskéi (pl. Steve Reeves, Reg Park, Gordon Scott) könnyen találhattak munkát a Cinecittà peplumfutószalagja mellett (az 50-es években az olcsó gyártási költségek és az olasz filmesek szakértelme több amerikai produkciót is Rómába vonzott, itt forgott a Ben Hur, a Kleopátra, a Quo vadis és A Római Birodalom bukása is). Az amerikai ókori eposzok mellett olcsó B filmeknek tetsző olasz peplumfilmeket sikerrel exportálták Amerikába is (a Maciste-filmeket inkább Herkules vagy Góliát néven, hiszen az olasz nemzeti kincs ott ismeretlen volt), sőt a jenkik örömmel fektettek a gyártásba is.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Figyelmébe ajánljuk

Minden nap egy forradalom

A történelem nem ismétli magát, hanem rímel. Paul Thomas Anderson egy szinte anakronisztikusan posztmodern filmet rendezett; bár felismerjük őrült jelenünket, láz­álomszerűen mosódik össze a hatvanas évek baloldali radikalizmusa a nyolcvanas évek erjedt reaganizmusával és a kortárs trumpista fasisztoid giccsel.

Japán teaköltemény

A 19. század derekán, miután a Perry-expedíció négy, amerikai lobogókkal díszített „fekete hajója” megérkezett Japánba, a szigetország kénytelen volt feladni több évszázados elszigeteltségét, és ezzel együtt a kultúrája is nagyot változott.

Maximál minimál

A nyolcvannyolc éves Philip Glass életműve változatos: írt operákat, szimfóniákat, kísérleti darabokat, izgalmas kollaborációkban vett részt más műfajok képviselőivel, és népszerű filmzenéi (Kundun; Az órák; Egy botrány részletei) révén szélesebb körben is ismerik a nevét. Hipnotikus minimalista zenéje tömegeket ért el, ami ritkaság kortárs zeneszerzők esetében.

Egy józan hang

Romsics Ignác saját kétkötetes önéletírása (Hetven év. Egotörténelem 1951–2021, Helikon Kiadó) után most egy új – és az előszó állítása szerint utolsó – vaskos kötetében ismét kedves témája, a historiográfia felé fordult, és megírta az egykori sztártörténész, 1956-os elítélt, végül MTA-elnök Kosáry Domokos egész 20. századon átívelő élettörténetét.