Magyar Narancs: Nem Berlusconitól kell tartanunk, hanem a bennünk élő Berlusconitól – mondja Sorrentino. Mitől maradhatott Berlusconi a mai napig politikai tényező Olaszországban?
Toni Servillo: Berlusconi kiváló stratéga abban az értelemben, hogy önmagát nélkülözhetetlen politikai testnek tette meg. A self-made man vezetői típushoz tartozik, aki hollywoodi sztárnak adja el magát. Rengeteg külsőséget, tűzijátékot vitt a politikába. Az állampolgárokat közönségnek tekintette, s filmsztároknak kijáró rajongást követelt. Látványos gesztusaival, harsány létezésével bekúszott az olaszok tudattalanjába.
Elég, ha annyit mondok, hogy az utolsó kormányzása idején fotóregényeket küldözgetett magáról a választóknak – és akiket így lehet manipulálni, azokban kisebb vagy nagyobb mértékben belőle is megvan valami. Nézzen csak körül, sokan fogékonyak az önfényező politikusokra! Sorrentino filmje is erre a szerepjátékra vagy inkább szereptévesztésre épül.
MN: A valóságnál azért kedvezőbb képet fest Sorrentino a táncdalénekesből, ingatlanvállalkozóból, médiamogulból lett négyszeres exkormányfőről: a ripacs maffiózón túl intellektuális szélhámosnak festi le. Egyetért ezzel?
TS: Színészként az a dolgom, hogy a kapott anyagból, a forgatókönyvből és a rendezői szándékból induljak ki. A Silvio és a többiek valós életrajzi momentumokat, az újságokból mindenki számára ismert ügyeket vegyít a fantáziával a szexpartiktól a korrupciós botrányokon át a politikai megvesztegetésekig. „Az ország legnagyobb értékesítője vagyok”, ez volt Berlusconi szavajárása. Valljuk be, kell valamilyen képesség ahhoz, hogy valaki úgy tegyen szert vagyonokra, hogy túljár mások eszén! Sorrentino szellemiségét dicséri, ahogy összemossa a megtörtént dolgokat a képzelettel.
| ||
Az a kedvenc jelenetem, amikor egy olasz milliárdossal beszélgetek a politikai visszatérés esélyeiről, aki tulajdonképpen a klónozott másom. Egy másikban a politikai partvonalra került Berlusconi, hogy tesztelje a meggyőzőerejét, az éjszaka kellős közepén felhív egy ismeretlen nőt, és elad neki egy lakást, ami még meg sem épült. Vagy sikerül rábeszélnie egy szenátort, hogy az győzze meg a társait, árulják el a pártjukat, hogy visszakerülhessen a hatalomba. És ez már túlmutat a filmen.
MN: A szürreális komédiában visszaköszön Sorrentino egyik kedvelt témája, a félelem az öregedéstől, az elmúlástól. A kivénhedt, szájszagú Don Juan melankóliáját is ráfestette Silvio figurájára.
TS: Don Juan a saját halhatatlanságának a mítoszát építi fel, Berlusconi az örökkévalóság dimenziójában él. Inkább olyan, mint a kőszobor, amit nem lehet eltávolítani a talapzatáról.
MN: Korunk populista szerencselovagjai Putyintól Orbán Viktorig példaképnek tekintik Berlusconit.
TS: Egyesek hajlamosak megfeledkezni arról, hogy meghatározott időre, korlátozott időtartamra szól a megbízatásuk, ami nem egyéb, mint az országuk, a népük szolgálata, nem pedig a saját hatalmuk megerősítése.
MN: Olaszországban vígan él tovább ma is a berlusconizmus.
TS: Képtelenek vagyunk megszabadulni az utóhatásaitól. Az utódok jól megtanulták tőle a leckét, a teatralitást, a demagógiát, az egyszerű üzeneteket, amire az olaszok jelentős hányada vevő. Berlusconi öröksége a média, az intézmények folyamatos elfoglalásában, a hatalom kézi vezérlésében, az ellenzék lenézésében nyilvánul meg. A józan érvelés helyett örökös harc folyik az emberek érzelmi befolyásolásával, választási propagandaszövegekkel.
MN: Többször is megformált olasz politikusokat, Giulio Andreottit az Il divóban, egy baloldali pártvezért az Éljen a szabadság!-ban. Az érintettektől kapott visszajelzéseket?
TS: Nem. Azt tudom, hogy Andreotti annak idején nagyon ellenezte, hogy film készüljön róla. Az olasz filmművészet szerves része a politikai mozi Franceso Rositól Elio Petrin át napjainkig.
MN: Andreotti vagy Berlusconi igényelt nagyobb átváltozást?
TS: Sok múlott a maszkmesterek munkáján! Nagyon különböző a kettő, tökéletes ellentétei egymásnak. Andreotti rendkívül introvertált személyiség volt, mondhatni, puritán, azzal együtt tele iróniával, vitakészséggel. Annak a kornak az embere, amikor még egyfajta szakralitás övezte a politikát. Berlusconi az extrovertáltság mintapéldánya a beültetett hajával, a plasztikai műtéteivel, a korral egyre szélesebb termetével, a sarokemelőjével.
| ||
MN: Paolo Sorrentino fetisizált színészeként állítólag sérelmezte, hogy Michael Caine-re osztotta a karmester szerepét az Ifjúságban, holott tudta, hogy ön megszállott komolyzene-rajongó.
TS: Nem sértődtem meg. Jogában áll azzal forgatni, akivel akar. Öt filmet csináltunk együtt. A felesleges ember óta kialakult közöttünk egy szoros szövetség, hasonlóan látjuk a világot, eléggé szarkasztikusan. A nagy szépségnek volt a legnagyobb nemzetközi visszhangja, talán azért, mert Paolónak sikerült megragadnia az értelmiség totális talajvesztettségét, ami az egész európai civilizációt jellemzi.
MN: Ahogy Marlon Brando mondta: a film a rendezőé, a színház a színészeké, a televízió meg a többieké?
TS: Egy modern színésznek ugyanazzal a szenvedéllyel és eltökéltséggel kell viszonyulnia a színpadhoz, mint a kamerához. Soha nem tekintettem a filmes „karrier” előszobájának a színházat. Azzal a céllal alakítottuk meg a színésztársaimmal idestova harminc éve Nápolyban a Teatro Unitit, hogy a De Filippo-féle színházi örökséget továbbvigyük. Azóta ország- és világjáró társulat lettünk. Évi 150 előadást, felolvasást, önálló estet tartok. Mostanában egy Louis Jouvet-ról szóló darabbal turnézom Szentpéterváron, Lyonban, Kolozsváron, Milánóban. Sajnálom, hogy Budapest nem szerepel a vendégjáték állomásai között.
Erős kötődésem van a magyar kultúrához Kurtág, Ligeti, Bartók zenéjén keresztül. Mozart- és Richard Strauss-operarendezéseimben együtt dolgoztam Peskó Zoltán karmesterrel, akit nagyra tartok. És nem mellesleg a színházba egy magyar előadásnak köszönhetően szerettem bele végérvényesen. Milánóban láttam a 80-as évek közepén a Katona József Színház Három nővér-előadását. Ascher Tamás rendezése nagyban hozzájárult a színházi fejlődésemhez.
