Öt Jancsó-film, amit mindenkinek látnia kell

  • Gábor Áron
  • 2021.09.27 13:11

Mikrofilm

Születésének évfordulója alkalmából a magyar filmtörténet egyik legnagyobb hatású rendezőjére emlékezünk.

Száz éve született Jancsó Miklós, az egyik legnagyobb, világszinten is ismert magyar filmrendező. Gazdag filmográfiája igazi modernista életmű különböző, mégis összetartozó ciklusokkal, visszatérő, folyton átalakuló motívumokkal és kísérletezéssel, ami mégis kiforrott formanyelvvé áll össze. A 2014-ben, 92 éves korában elhunyt művésznek jól ismert, ikonikus filmjei mellett rejtett gyöngyszemei is akadnak – épp ezért azon kevés rendezők közé tartozik, akit nemcsak a filmrajongók, de gyakorlatilag mindenki ismer. Születésének századik évfordulója kiváló alkalom életműve áttekintésére. A rendező tiszteletére a fővárosban retrospektív vetítéssorozat kezdődik, mi pedig összeszedtük azokat a filmjeit, amiket mindenkinek látnia kell.

Szegénylegények (1965)

Jancsó Miklós legismertebb filmje, a magyar filmtörténet mérföldköve, amelyet külföldön is egyből modernista mesterműként ismertek el. A történet 1869-ben játszódik, a betyárvilág felszámolását mutatja be. Mindez azonban csak áthallásokkal teli alap, amelyre a rendező felépíti a hatalom és az egyén viszonyát bemutató paraboláját. Jancsó briliáns fekete-fehér képekkel, jól megkonstruált kameramozgásokkal, a szereplők egymáshoz és tájhoz való viszonyával mutatja be, hogyan viszonyul az egyén szenvedése, vagy épp szabadsága a felsőbb hatalomhoz, amely a történelem megállíthatatlan fogaskerekét hajtva felőröl mindent, ami elé kerül. A Szegénylegények 1966-ban a Cannes-i Aranypálmáért versengett, magyar filmes szakemberek beválasztották nemcsak az 1968-as, minden idők legjobb magyar mozijait összegyűjtő Budapesti 12-be, de a 2000-es frissített listába is.

Szegénylegények

 
Részlet a Szegénylegények című filmből

Csillagosok, katonák (1967)

Két évvel a Szegénylegények sikere után újra az egyén és történelem viszonyát boncolgatta filmjében, ismét egy történeti parabolát felhasználva: 1919-ben, az orosz polgárháborúban járunk, ahol a fehérek és a vörösök az Alföldön csapnak össze egymással. A Csillagosok, katonák olyan, mintha a Szegénylegények folytatása lenne: a téma hasonló, a megvalósítás azonban sokkal grandiózusabb. A kameramozgások még összetettebbek, bonyolultabbak, és a mondanivalót sem lehet pusztán pár szóban összefoglalni. A film talán nem ad olyan zsigeri, mellbevágó élményt mint elődje, hiszen itt már meg kell tanulnunk Jancsóval együtt gondolkodni és értelmezni a képeit. Ha azonban képesek vagyunk erre, rájövünk, hogy a Csillagosok, katonáknál kevés lendületesebb és elgondolkodtatóbb film van.

Fényes szelek (1969)

Egy csapat fiatal tánccal, mozgalmi dalokkal és a propaganda sulykolásával igyekszik meggyőzni a papi líceum hallgatóit a kommunizmus "szépségeiről". A mozgalmárok között azonban máris ellentét alakul ki – ahogy az lenni szokott, a radikálisabb elképzelés kerekedik felül. A Fényes szelek a szereplők és a kamerák mozgásának, a benne felcsendülő, értelemvesztésig ismételt daloknak köszönhetően már-már hipnotikus hatású mozi. Mára nehéz kibogozni minden egyes társadalmi-politikai utalását, ám valódi mondandója nemcsak örökérvényű, de a mai Magyarországon különösen aktuális: meddig mehetünk el a másik meggyőzésében, abban, hogy akaratunkat másokra erőltessük? Van-e egyedüli igazság – és akik azt gondolják, ismerik azt, jogosultak-e arra, hogy pusztán emiatt a kevésbé szerencsések élére álljanak? És ki mondaná meg a hatalom képviselőinek, hogy esetleg ők is tévedhetnek?

Szerelmem, Elektra (1974)

A jól ismert görög tragédiát Jancsó a magyar pusztába helyezi, így adva új tartalmat a szabadság és zsarnokság többezer éves történetének. A filmben ott van a kádárizmus, a puha diktatúra kritikája ugyanúgy, mint Nagy Imre és az ’56-os forradalom bukása; a rendező szerint ugyanis az elnyomás ellen ímmel-ámmal lázadni ugyanúgy nem lehet, mint bizonyos kedvezményekért kiegyezni vele. A Szerelmem, Elektra technikailag is bravúros film: mindössze 12 beállításból áll, a Szegénylegényekkel elkezdett hosszú snittes vizuális stílusát Jancsó itt járatta a csúcsra.

Nekem lámpást adott kezembe az Úr Pesten (1999)

A rendszerváltás után a rendező érdeklődése az elvont történelmi témák helyett a jelen felé fordult. Ez pedig azzal is járt, hogy közel 80 évesen stílust váltott. A Kapa-Pepe filmek mintha a rendező korai, visszafogott munkáinak tökéletes ellentétei lennének: erősen dialógusközpontúak, profának, szándékoltan polgárpukkasztóak és mindenekelőtt végtelenül groteszkek. Az öt folytatást megélt sorozat változó színvonalon, de azt igyekszik bemutatni, hogy bár a rendszerváltással új korszak köszöntött az országra, a vadkapitalizmus, majd az azt követő kaotikus korszak sem hozta el a megváltást; inkább csak tovább növelte a zavart a fejekben, hiszen már az sem egyértelmű, ki vagy mi ellen kellene lázadni.

Forrás: nfi.hu
 

Kedves Olvasónk!

Elindult hírlevelünk, ha szeretné, hogy önnek is elküldjük heti ajánlónkat, kattintson ide a feliratkozásért.

A Magyar Narancs független, szabad politikai és kulturális hetilap.

Jöjjön el mindennap: fontos napi híreink ingyenesen hozzáférhetők. De a nyomtatott Narancs is zsákszám tartalmaz fontos, remek cikkeket, s ezek digitálisan is előfizethetők itt.

Fizessen elő, vagy támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!

Neked ajánljuk