Interjú

„Remélem, nem tart örökké”

Horthy István Sharif, Horthy Miklós unokája

Mikrofilm

Másfél éves volt, amikor apja meghalt az orosz fronton, három, amikor 1944-ben el kellett hagynia az országot, és negyvennyolc, amikor először visszatérhetett. Azóta rendszeresen jár haza, de mindig „kívülállóként”. Ha nincs a koronavírus-járvány, talán most is itt lenne egy június 4-i premier okán: a Nagyapám, Horthy Miklós című filmben gyermekkori emlékeit idézi fel.

Magyar Narancs: Milyen előzményei voltak a filmnek?

Horthy István Sharif: A forgatókönyvíró-rendező, Sipos József körülbelül egy évvel ezelőtt azzal keresett meg, hogy közeleg a kiugrási kísérlet 75. évfordulója, és erről idehaza senki nem akar megemlékezni. Úgy vélte, és ebben egyetértettünk, hogy amikor 1944. október 15-én nagyapám felolvasta a proklamációját, az egy pozitív cselekedet volt a részéről. Két vagy három alkalommal ültem a kamerája elé, és mivel kiderült, hogy én teljesen eltérő módon beszélek Horthy Miklósról, mint ami Magyarországon akár pozitív, akár negatív oldalról megszokott, a film végül nem a kiugrási kísérletről szól, hanem arról, hogy én hogyan ítélem meg nagyapám történelmi szerepét.

MN: Kizárólag családi forrásból származnak az ezzel kapcsolatos információi?

HIS: Ezt nagyon nehéz lenne szétszálazni. Az én első történelmi ismereteim nagyapámtól származnak a 1950-es évek elejéről, amikor az emlékiratait írta. Ekkor már nagyobb voltam, 11–12 éves, és sok mindent hallottam tőle a múltról. Az emlékiratai angol fordításán édesanyámmal dolgozott, s ebben egy kicsit én is a segítségükre lehettem, mivel angol iskolába jártam. Óriási megtiszteltetés volt a számomra, hogy engem kérdeztek, ha valami nem volt teljesen tiszta a számukra. Azt tudni kell, hogy a nagyapám nagyon jól beszélt angolul, de néha a német szavak valahogy „bemásztak” az angoljába. Például a német gyakran kezdi mondatot az „also” (így) szóval, és a nagyapám ezt az angolban is megőrizte, pedig ott az „also” (szintén) egészen mást jelent.

MN: Ismeri azt a sztorit, hogy állítólag James Joyce tanította a nagyapját angolra?

HIS: Ó, igen! Azt hallottam, hogy Joyce is akkor élt Polában (ma: Pula, Horvátország – L. T.), amikor a nagypapa, de tőle soha nem hallottam erről. De visszatérve a történeti forrásokra, amikor nagyapám az emlékiratain dolgozott, ő is gyakran támaszkodott a történészekre, például a brit A. C. Macartney munkáira. De ugyanezt elmondhatom az édesanyámról is, ő különösen beleásta magát a témába. Mindez azért érdekes, mert nemcsak arról meséltek, ami velük történt. Örök emlék a gyerekkoromból, amikor Németországból Portugáliába mentünk (a Horthy család 1945–1949 között Németországban élt – L. T.), útközben megálltunk Olaszországban, ahol Kállay Miklós egykori miniszterelnök vendégei voltunk Rapallóban. Noha egészen kisfiú voltam, egyszer Kállay félrevont és azt mondta: „Az életed során sok mindent fogsz a nagyapádról hallani, de jól jegyezd meg, hogy ő egész éle­té­ben a fasizmus ellen küzdött.” Mindez mély benyomást tett rám, ezért is szomorít el nagyon, hogy az interneten böngészve ma is gyakran olvasom a „Horthy-fasizmus” kifejezést.

MN: Nem tart attól, hogy elfogultságra hivatkozva nem veszik komolyan a szavait?

HIS: Fel sem merült bennem, hogy botcsinálta történészként lépjek fel. Nem vagyok szakértő, nem ismerem a levéltári forrásokat, a nagyobb összefüggéseket, a teljes szakirodalmat. Azonban jól ismertem a nagyapámat, már 17 éves voltam, amikor meghalt, és képtelenségnek tartom, amit sokan állítanak, hogy egy szörnyeteg lett volna. Tudom persze, hogy ez teljesen szubjektív, és tudományosan nem is értékelhető nézőpont, de a teljességhez tartozik, hogy véleményem szerint valahol a történészek munkája is szubjektív, mivel abból nem lesz történelemkönyv, ha csak a tényeket sorolják fel.

MN: Van egy mondata a filmben, amely aligha fogja elősegíteni, hogy a nagyapjáról reális kép szülessen. Azt mondja, csak a „németeknek szánt cirkusz volt”, hogy Magyarországon zsidótörvények születtek. Csakhogy ebben a „cirkuszban” százezrek váltak másodrendű állampolgárrá, fosztattak meg a hivatásuktól, vállalkozásuktól, pusztultak el munkaszolgálatosként. Miközben tömegek ünnepelték az első és a második bécsi döntés után, hogy többé nem másodrendű állampolgárok Csehszlovákiában és Romániában, magyar állampolgárok tömegei váltak másodrendűekké Magyarországon.

HIS: Ez borzasztó dolog volt, ahogy minden jogfosztás borzasztó, de visszakérdeznék: ön azt gondolja, hogy ha nem lett volna a náci Németország, és nem lettek volna a megszállt országok körülöttünk, akkor is lettek volna zsidótörvények?

MN: Akkor második világháború és holokauszt sem lett volna, és nekünk sem erről kellene beszélnünk.

HIS: Nézze, amikor azt mondom a filmben, hogy a zsidótörvény elfogadása a németeknek szánt cirkusz volt, arra gondolok, hogy ezt a németek követelték. Nyíltan, burkoltan, mindenféle módon. De azt nem állítom, hogy a háború előtti magyar zsidótörvények a területi revízió kedvéért születtek. Ne feledje, hogy nemcsak Németországban és Magyarországon, de Szlovákiában és Romániában is voltak zsidótörvények a háború kitörése előtt. És azt is tudnia kell, hogy a részemről ezek nem kifogások, nem keresek felmentést a felelősség alól. De nem hagyható figyelmen kívül az sem, hogy az 1930-as évek Európáját nem lehet kizárólag a mai gondolkodással megérteni. Az első világháborút követő igazságtalanságok miatt jöhetett létre a náci Németország, és a bolsevik forradalom is a világháború következménye volt. Magyarország harapófogóban volt: a rossz és a még rosszabb között választhatott.

MN: Emlékei szerint érzett-e a nagyapja bűntudatot, lelkifurdalást a német megszállást megelőző évek történései miatt is?

HIS: Nem tudnék rá válaszolni. Ám azt el kell mondanom, hogy édesanyám (özv. Horthy Istvánné Edelsheim-Gyulai Ilona 2013-ban halt meg – L. T.) hagyatékából előkerült a nagyapám és Kállay Miklós közötti, a háború után hosszú évekig tartó levelezés, amelyben nagyon gyakran említik, hogy mit lehetett volna másképp csinálni a háborús években, és arra jutnak, hogy nem nagyon lehetett volna más lehetőség. Épp egy kiadóval tárgyalok, mert úgy vélem, hogy e levelezés megjelenése néhány dologban változtatna nagyapám megítélésén.

MN: A filmben a család nevében bocsánatot kért az áldozatoktól. Miért tartotta fontosnak ezt a gesztust?

HIS: Az újságírók konkrét kérdésekre várnak tőlem választ, de a forgatás olyan lehetőséget teremtett, hogy ezt elmondhattam. Higgye el, ez nem csak gesztus a részemről, őszintén, a szívemből jött.

MN: Egy alkalommal Kenderesen, a Horthy-kriptánál arról beszélt, hogy szülei, nagyszülei akkor fognak békében nyugodni, ha az országban munka, becsület és összefogás lesz. Minek kellene történnie ahhoz, hogy ez megvalósuljon?

HIS: Nekem az a legfontosabb, és meggyőződésem, hogy ezen a földön mindenkinek azt kellene legelőször tudomásul vennie és elismernie, hogy mi mindannyian emberi lények vagyunk. Nagyon fontos a nemzetiség, hogy magyarok, németek, angolok, románok vagyunk-e, nagyon fontos a vallás, hogy keresztények, muzulmánok vagyunk-e, de ezek akkor is csak másodlagos fontosságúak.

MN: Úgy tudom, hogy kamaszként vált a Szubud mozgalom elkötelezettjévé, majd 25 évesen muzulmán hívő lett, innen a Sharif név. Azóta több mint 50 év telt el. Ugyanúgy vélekedik hitről és vallásról, mint fiatalemberként?

HIS: Röviden szeretném elmagyarázni, hogy mi az a Szubud, mert ha úgy gondolja, hogy az egy vallás, akkor tévúton jár. A Szubud egy olyan individuális belső tapasztalat, amelyben megtalálhatjuk összeköttetésünket a saját lelkünkkel és az isten akaratával. Tulajdonképpen ez vezetett el engem az iszlámhoz, de ez nem azt jelenti, hogy összefüggés lenne a kettő között, hogy a Szubud következménye lenne az iszlám. A Szubud következménye bármilyen vallás lehet, a keresztény hit vagy a buddhizmus is. Én azért kötöttem ki az iszlámnál, mert az egy nagyon egyszerű vallás, és számomra nagyon jól működik a Szubuddal együtt, mondhatnám úgy is, hogy „nagyon kényelmes” nekem. És ez az érzés, ez az elkötelezettség 50 év alatt semmit sem változott, épp ellenkezőleg. Ma sokkal mélyebben hiszek a Szubudban és az iszlámban is.

MN: A magyar kormány megosztó politikájának egyik legfontosabb eleme már évek óta a bevándorlók démonizálása, ami egyúttal iszlámellenes hangulatot is teremtett Magyarországon. Mi a véleménye erről a politikáról?

HIS: Távol élek Magyarországtól, nem érzem magam feljogosítva, hogy bármiféle markáns álláspontot megfogalmazzak a hazai politikával kapcsolatban. A megosztottság nagy fájdalmat okoz nekem, és remélem, nem tart örökké. Magyarország kis ország, homogén lakossággal, ezért az ember azt várná, hogy legalább mi képesek vagyunk összefogni a saját érdekünkben. Annyit azért elmondhatok, hogy a rasszizmust – ahogy az antiszemitizmust is – elmebeteg dolognak tartom.

Nagyapám, Horthy Miklós

 

Három évvel ezelőtt a rendező, Sipos József Bartók Béla 92 éves fiával forgatott. Akkor azt írtuk, hogy „nem lehet megindultság nélkül nézni (…), hogy egy 92 éves gyermek jelen időben beszél rég elvesztett, de máig vele élő apjáról”. Sipos legújabb filmje hasonló rugóra jár: egy 80 éves „gyermek” próbálja összeilleszteni személyes emlékeit nagyapjáról a történelemkönyvekben olvasottakkal, de a kettő nem passzol.

Ifjabb Horthy István gyermekkora a királydrámákat idézi. Születése után néhány hónappal Magyarország hadba lép, egy évvel később, apja, Horthy István kormányzóhelyettes a vadászgépével lezuhan a Szovjetunióban. A trafikokban is árusítják nagyapjával és apjával közös fotóját, a Horthy-kultusz őt sem kerüli el, még az is felmerül, hogy megkoronázzák. Ám e megkülönböztetett figyelem 1944. október 15-én az ellenkező irányba fordul, ahogy a család minden tagja, ő is németek fogságába kerül. Később pedig nem sokon múlik, hogy nagyapját ne vonják felelősségre háborús bűnösként Nürnbergben vagy Budapesten… De ezek Horthy István Sharif számára csak halvány emlékfoszlányok, az ő „eszmélése” nagyjából akkor kezdődik, amikor már bizonyos, hogy az agg kormányzót bíróság nem fogja felelősségre vonni, mint ahogy az is, hogy személye nem csak a keleti blokk számára nem szalonképes.

Így nem csoda, hogy ifjabb Horthy emlékezete teljesen más képet őriz. A kedves és vicces nagypapáét, aki a számtalan megrázkódtatás ellenére is megőrizte tartását, és aki magányában talán éppen neki, az unokájának próbálta elmagyarázni, hogy ő csak jót akart. Horthy István Sharif minden bizonnyal azért ült a kamera elé, hogy emlékei nyomán érzékeltesse, hogy igazságtalannak tartja „a történelem eljárását” nagyapjával szemben.

Ennek tükrében a Nagyapám, Horthy Miklós lehetne még valamiféle szerecsenmosdatás is, de a főszereplő nem menti fel a nagyapját, nem mondja azt, hogy a tragédiához semmi köze, nem állít képtelenségeket a második világháborúval kapcsolatban. A film legemlékezetesebb pillanata az, amikor családja nevében bocsánatot kér az összes áldozattól, de azzal mégsem tud megbékélni, hogy nagyapját és a fasizmust egy lapon említsék. Mindez attól válik drámaivá, hogy ezt még úgysem lehet „nem egy lapon említeni”, hogy Horthy István Sharif tisztességes szándéka megkérdőjelezhetetlen.

A film június 4-én látható a Corvin Távmozi programjában, forgalmazó: Budapest Film

Neked ajánljuk