Ha az elhalt nevelőanyánk házát, továbbá bennünket utáló húgunk életét megmentendő, a kábítószer-kereskedésbe minden előzetes megjavulási törekvésünk ellenére visszacsúszott dílerek vagyunk, akkor a cuccot és az összegyűjtött pénzt is tartalmazó táskát lehetőleg ne a szétesett húg illegálisan birtokolt, bezárhatatlan, viszont elvontatás előtt álló lakókocsijába rejtsük el, rögtön az ajtóval szemben lévő szekrénybe, szemmagasságban. Fontos tanulsága ez Nia DaCosta bemutatkozó, mégis minden eredetiséget nélkülöző filmjének.
Amely műfaját tekintve posztwestern, indiánok, párbajhősök és igazságtevő magányos lovasok nélküli élet-halál harc, amelyben azért néznek maguk elé a törvényen kívül rekedt hősök (akik, mielőtt meghozzák a nehéz döntést, az ivóban, naná, csak azért nem sercintenek egy hegyeset), mert nők. De az is lehet, hogy a film műfaja thriller: van benne suspense, határidő-dramaturgia, erőszak. Vagy talán filmdráma, amelynek hősei saját múltjukkal birkóznak, hiába nyitva új lapot egy jobb, tisztább élet felé törekedve, kiszolgáltatott szociális helyzetük visszahúzza őket a majdnem vagy egészen bűnözői létezésbe. A film műfaja leginkább mégis: ló. Állatorvosi. Annyi benne az említett (s nem említett) műfajokra jellemző fordulat, figura, párbeszéd, hogy az igyekvő színészi alakítások dacára nehéz nem kliségyűjteménynek látni a terméket, s annyi a hendikep, hogy azt már nem lehet komolyan venni. Nagyon valóságosnak akar látszani minden, de csak ez a látszani akarás látszik.
Elérhető az HBO-n
