A nevelő célzatú Dóra, a felfedező című rajzfilmsorozat a Nickelodeonon futott 2000-től 2015-ig, és repetitív, egyszerű szerkezetével sikeresen tanította kisiskolások millióit az esőerdő és a spanyol nyelv rejtelmeire, de egyúttal szüleiket is az őrületbe kergette. Így a kiskamaszokat célzó Dóra és az elveszett Aranyváros sem feltétlenül hangzik csábítóan számukra, de valószínű, hogy a végén meg fognak lepődni.
Ugyanis a rendező James Bobin nem hagyja szó nélkül az eredeti animáció szájbarágós oktatási szándékát és abszurd fordulatait (egy beszélő hátizsákot és egy maszkos rókát egy hatéves nyilván szemrebbenés nélkül fogad).
| ||
Megtartja a kissé szürreális hangnemet (erről a furán animált antropomorf állatok és a butuska musicalbetétek gondoskodnak), de
rá is szabadítja Dórára a valóságot.
Az immár tizenhat éves felfedező (aki lélekben még mindig hétéves) tudós szüleivel él a perui őserdőben, így mindent tud a nyílméregbékákról és a neurotoxicitásról, de a korabeli gyerekekkel kevésbé boldogul. Ezért amíg a szülők az elveszett inka aranyváros, Parapata után kutatnak, egy Los Angeles-i gimnáziumba küldik csemetéjüket, aki jó antropológus módjára igyekszik felfedezni az új közeget.
Bobin a hagyományos gimis vígjáték és a kalandfilm fogásaiban is otthon van, és Dóra pezsgő, talpraesett karaktere mindkét műfajjal kompatibilisnek bizonyul. Ez nem működne Isabela Moner ellenállhatatlan játéka nélkül, aki élettel tölti meg a kortalan, kétdimenziós rajzfilmfigurát. Ráadásul
Bobin olyan virtuozitással váltogat a kolonializmust kritizáló, feminista kikacsintások, a kaki- és vérhasviccek, illetve a stréber humor között, hogy nem győzünk csodálkozni, hogy nem hullik darabjaira a film. Bár a humor és a ritmus egyenetlensége néha feltűnik (a film kissé bumfordin vált gimivígjátékról kalandfilmre), de az önirónia és a jókedélyű idiotizmus egészséges aránya ezt is feledteti.
Elérhető az HBO GO-n
