Victor Fleming Elfújta a szél című romantikus eposza az amerikai filmtörténet egyik legnagyobb klasszikusa: az inflációt is figyelembe véve a mai napig ez minden idők legnagyobb bevételű filmje, 8 Oscar-díjával, 91%-os kritikusi átlagával, IMDb-s nézői értékelésével egyaránt ott van a legjobbak all time-listáján.
A mozi tavaly volt 80 éves, mégis csak az elmúlt napokban vált beszédtémává: februárban a dél-koreai Élősködők Oscar-győzelmén gúnyolódva Donald Trump emlegette feltéve a költői kérdést, miért nem lehet manapság ilyen filmet csinálni? Néhány hónap múlva az elnök csattanós választ kapott: a film a George Floyd meggyilkolása utáni tiltakozási hullám során került újra elő - rasszizmusa miatt az HBO átmenetileg levette kínálatából.
Az 1940-es eposz számos, a korban készült filmhez hasonlóan ma már valóban sértőnek és raszistának tekinthető -
ugyanakkor épp sztereotipikus afro-amerikai ábrázolásmódjának köszönhetően írt annak idején történelmet:
a szimplán csak Mammy-nak nevezett háziszolgát alakító Hattie McDaniel volt az első fekete színész, aki Oscar-díjat nyert. McDaniel idén nem csak a Black Lives Matter-mozgalomnak köszönhetően került ismét az érdeklődés fókuszába: Ryan Murphy Hollywood című minisorozatában is előkerült Oscarjának története.
| ||
McDaniel rabszolgacsaládban született, karrierjét utazó komédiásként kezdte, majd énekesként próbálkozott - eleinte apróbb epizódszerepeket kapott filmekben, de sokáig kénytelen volt cselédként, vagy épp mosónőként dolgoznia, hogy meg tudjon élni.
Minden erejével azon volt, hogy kitörjön ebből a skatulyából - még akkor is, ha ennek az volt az ára, hogy egy másik skatulyába került:
minden lehetséges szerepet elvállalt, fekete színésznőként azonban nem sok választása volt, így jobbára a vásznon is szolgákat, fekete munkásokat játszott. Amint arca egyre ismertebb lett, úgy vívta ki az afro-amerikai színészközösség rosszallását, amiért elvállalta azokat a figurákat, melyek csak megerősítik a feketékkel kapcsolatos sztereotípiákat.
McDaniel azonban tudta, hogy ha a fehérek uralta Hollywoodban sikeres akar lenni, akkor az ő szabályaik szerint kell játszania: ezért mindent beleadott szerepeibe; remek komikusként képes volt mellékszerepekben is ellopni a show. A Húszéves lány című filmben például lemosta a színről Katharina Hepburn-t is, ezzel magára haragítva a déli államok nézőit.
Bár a 30-as évek végére ő volt az állandó, nagyszájú fekete cseléd az amerikai filmekben, az Elfújta a szél szerepéért így is óriási harcot kellett folytatnia. Még a First Lady, Eleanor Roosevelt is beajánlotta rá saját cselédét - a végén mégis McDanield lett a befutó, nem utolsósorban azért, mert már a meghallgatásra is cselédruhában érkezett. Ez a gesztus sokat elárul a színésznő egész karrierjéről: hajlandó volt teljesen alárendelni magát a sokszor rasszista kívánalmaknak is, mert tudta, hogy nincs más választása. "Inkább játszom cselédet, minthogy cselédként kelljen dolgoznom" - mondta egyszer kritikusainak.
Az Elfújta a szél már bemutatásakor hatalmas sikert aratott - McDanielnek azonban saját kezébe kellett vennie sorsát. A legenda szerint beállított David O. Selznick producer irodájába a The Los Angeles Times kritikájával, amely Oscar-esélyesként írt játékáról.
A producer vette a jelzést és őt is jelöltette a díjra - végül a film egyik sztárja, Olivia de Havilland mellett őt is nominációt szerzett, maga a mozi pedig rekordszámú 13 jelölést szedett össze. A 12. Oscar-díjátadó ünnepséget az Ambassador Hotelben rendezték, ami 1940-ben még mindig szigorúan szegregált helynek számított; Selznicknek külön levélben kellett kérvényezni, hogy McDanielt beengedjék a helyre, azt azonban már megtiltották neki, hogy a film alkotóival és színészeivel egy helyen üljön:
kísérőjével és fehér ügynökével egy külön, távoli asztalnál kellett helyet foglalnia.
Ő nyerte el a Legjobb női mellékszereplőnek járó aranyszobrot, de ahelyett, hogy a producer által előzetesen jóváhagyott beszédet mondta volna el, Ruby Berkley Goodwin fekete író barátja segítségével saját köszönőbeszédet írt. Egyetlen, apró mondattal tért csak ki helyzetére: "Őszintén remélem, hogy mindig hitelt adhatok majd származásomnak és a filmiparnak is".
A történelmi jelentőségű díj azonban nem hozott változást filmes karrierjében: "Mintha valami rosszat tettem volna" - emlékezett vissza az Oscar utáni időszakra. Az Elfújta a szél után először Mammy szerepében kellett megalázó haknikat teljesíteni félházas mozikban, a skatulyából azonban a díj ellenére sem tudott kitörni: továbbra is szinte csak szolgákat és cselédeket alakíthatott.
Ez volt a szerepe a Disney 1946-os Rémusz bácsi meséjében is, melyet rasszizmusa miatt a stúdió mára igyekszik mindenhonnan eltüntetni. Az Elfújta a szél sikerét soha még csak megközelíteni sem tudta - későbbi karrierje legnagyobb eredményét azzal aratta, hogy 1947-ben első fekete színészként saját rádióműsort kapott. McDaniel 59 évesen, mellrákban halt meg.
végrendelétében két kívánsága volt,
egyik sem teljesülhetett maradéktalanul. Azt szerette volna, hogy a hagyományosan a legnagyobb sztárok temetkezési helyének számító Hollywood Forever Cemetery-be temessék el, a temetőben azonban csak fehéreket lehetett végső nyugalomra helyezni (itt nyugszik az Elfújta a szél rendezője, Victor Fleming is). Végül csak 1999-ben sikerült elérni, hogy emléktáblát helyezzenek el a tiszteletére.
Másik kérése az volt, hogy Oscar-díját az egyik legpatinásabb fekete egyetemnek, a Howard University-nek adományozzák - az intézménynek azonban nem kellett a szobor, mert értéktelennek tartották. Végül mégis elfogadták és kiállították az egyetem drámatagozatában, a díj megbecsüléséről azonban sokat elmond, hogy a 70-es években egyszerűen nyoma veszett, és azóta se tudni, hol van.
Hattie McDaniel mai napig megosztó figurának számít az afro-amerikaiak körében - sokak utasítják el örökségét, így Oscarját is, mivel azt egy rasszista film sztereotipikus szerepével nyerte el. Mások azonban épp azért tisztelik, mert úgy látják, McDaniel és öröksége nélkül ma sem lehet beszélni a fekete színészek helyzetéről.
Közel negyedszázadnak kellett eltelnie győzelme után, hogy ismét afro-amerikai színésznek ítéljék oda az Oscart (Sidney Poitier nyert 1963-ban); a következő fekete színésznő győzelméig pedig még 51 évet kellett várni (Whoopie Goldberg 1991-ben győzött).
