Magyar Narancs: Miért döntöttél úgy, hogy húsz év kihagyás után újraindítod a szólókarrieredet?
Steven Van Zandt: Véletlenül alakult így. Bill Wyman, a Rolling Stones eredeti basszusgitárosa meghívott a 80. születésnapi bulijára, amit a 2017-es Springsteen-turné végén megemlítettem a londoni koncertszervezőnknek, aki pont ugyanarra a hétre szervezte a bluesfesztiválját, mint Wyman a születésnapját, és felajánlotta, hogy lehetek az egyik headliner, ha összerakok addig egy zenekart.
Véletlen volt az is, hogy akkoriban találkoztam pár új zenésszel, köztük Marc Ribler gitárossal, akivel a legjobbnak tartott produceri munkámat, az Introducing Darlene Love lemezt készítettük, és ő összeállított nekem egy 15 fős zenekart. Akkor már évtizedek óta nem hallottam a saját dalaimat, és meglepődtem, milyen jól öregedett, és milyen különleges még mindig a soul- és a rockzenének az a keveréke, amit a Southside Johnny & the Asbury Jukesszal kísérleteztünk ki a ’70-es években, és amit szólóban is játszottam a ’80-asokban.
Arra még nem voltam kész, hogy írjak egy teljes nagylemezt, mivel huszonpár éve nem csináltam ilyet, úgyhogy előbb felvettük a Soulfire-t a másoknak írt dalaimból, és annak a turnéján annyira összerázódott a zenekar, hogy útközben megszületett a Summer of Sorcery is.
| ||
MN: Hogyan éled meg, hogy a Springsteent kísérő E Street Band gitárosaként és a Maffiózók színészeként rengetegen ismernek, szólózenészként mégis mindent elölről kell kezdened?
SVZ: Hozzászoktam. Azt hinné az ember, hogy ha bekerül az E Street Bandbe vagy egy népszerű tévésorozatba, a zenei karrierjében is kamatoztathatja a hírnevét, de nem. Ha új zenekarral turnézol, akkor új zenekarként kezelnek. És mivel soha nem volt slágerem, az emberek többsége most találkozik először a zenémmel.
Ezért is játszunk kis klubokban, mert ott lehet kialakítani intim kapcsolatot a közönséggel, és dalról dalra megnyerni őket. Most már nem lesz húszéves kihagyás, amíg bírom, csinálom a szólódolgaimat, még akkor is, ha némi időre szüneteltetnem kell azokat a Springsteen-turnék miatt. Jó dolog a Maffiózókban és az E Street Bandben játszani, de ez az én igazi hagyatékom.
MN: Springsteent a legsikeresebb lemeze, a Born in the USA után hagytad ott, hogy a szólókarrieredre koncentrálhass, és csak 1999-ben tértél vissza az E Street Bandbe. Soha nem bántad meg?
SVZ: Csak életem minden egyes napján. Rengeteg mindent feladtam a kilépéssel, nemcsak pénzt, hanem befolyást is. Azzal szoktam igazolni a döntésemet, hogy másképp nem tudtam volna részt venni a Dél-Afrikát felszabadító mozgalomban, amely a politikatörténet kevés egyértelmű győzelmeinek egyike volt. Lehet, hogy a karrieremnek nem tett jót, de segítettem életeket menteni. Megéri ezért feladni pár százmillió dollárt? Azt hiszem, meg.
MN: Springsteen mellett nem tudtad volna megcsinálni a politikus szólólemezeidet, vagy összehozni a Sun Cityt Miles Davisszel, Lou Reeddel, Bob Dylannel és a többi világsztárral, amivel a dél-afrikai apartheid ellen tiltakoztatok?
SVZ: Nem, mert akkoriban politikailag én voltam a legaktívabb az egész színtéren, és ezt csak úgy engedhettem meg, ha kizárólag magamért felelek. Bruce akkor még nem politizált, és ha a szerepvállalásom összemosódott volna a zenekar dolgaival, az veszélyeztette volna a karrierjét. Ha nem is voltam életveszélyben, mindennap kaptam fenyegetéseket, pedig akkor még nem volt olyan elfogadott rasszistának lenni, mint manapság. Elkötelezetten politizálni csak szólóban lehet.
| ||
MN: Most viszont, amikor Springsteentől Beyoncéig minden világsztár politizál, te egy szándékoltan politikamentes albummal rukkoltál elő szólóban. Miért?
SVZ: A ’80-as években úgy tudtam a leginkább hasznára lenni az embereknek, hogy rávilágítottam azokra a dolgokra – például a latin-amerikai diktatúrák anyagi és fegyveres támogatására –, amelyeket a kormány megpróbált eltussolni. Akkoriban senki nem beszélt ezekről Amerikában, mert az emberek rajongtak Reaganért. Ma viszont napi 24 órában tolják az arcunkba a politikát, és egyértelmű, hogy mi zajlik a világban.
MN: Mi?
SVZ: A civilizáció legsötétebb korszakát éljük a II. világháború óta. A világon mindenhol egyre népszerűbb a nacionalizmus, a fehér felsőbbrendűség, a vallási radikalizmus. A hatalom abban érdekelt, hogy megossza az embereket, ezért úgy érzem, most nem politizálnom kell, hanem segíteni valamiféle közös nevezőt találni, és összehozni az embereket a zenével, ha ez lehetséges. A koncertjeinken szívesen látunk minden bal- és jobboldalit, liberálist és konzervatívot. Senkit sem fogunk megsérteni, csak a lehető legjobb zenével két órán át szórakoztatni.
MN: Ha a világot nem is, Springsteen karrierjét megmentetted, amikor kipofoztad a Born to Run gitártémáját. Ezt a Főnök maga mondta egy interjúban, mire te azzal replikáztál, hogy nem csak egyszer mentetted meg a karrierjét. Mi történt a többi alkalommal?
SVZ: Bevallom, vicceltem. Említhetném, hogy társproducere voltam Bruce első toplistás slágerének, a Hungry Heartnak, és sokszor adtam neki tanácsot válságos helyzetekben, de az az igazság, hogy Springsteen karrierje nem szorult megmentésre.
MN: Na és a Born to Run? Úgy zseniális, ahogy van.
SVZ: Bruce első két lemeze jó kritikákat kapott, de nem hozta meg az igazi áttörést, ezért nagyon sok múlott a harmadikon, a Born to Runon. Rengeteget dolgoztak azon a dalon, és ha már hetek óta hallgatsz valamit, azt hallod, amit szeretnél, nem azt, ami szól. Sem Bruce, sem a hangmérnökök nem vették észre, hogy a riffben úgy hajlított egy hangjegyet, hogy csak azt lehetett hallani, ahonnan hajlította, de azt már nem, hogy hová hajlította, mert olyan sok visszhangot pakoltak a gitárra, mint anno Duane Eddy.
És emiatt úgy hangzott, mintha moll akkord lenne, pedig Bruce dúrt játszott. Meg is dicsértem, mennyire muzikális, hogy mollt játszik ide, mintha valami korai Roy Orbison-szám lenne, mire Bruce felkapta a vizet. „Miről beszélsz? Semmiféle kicseszett moll nincs ebben a dalban!” Amikor a kérésemre újra eljátszotta, leesett neki, miről beszélek. A hangmérnökök persze utáltak, mert akkor még nem volt számítógép, és nem lehetett csak a gitárt újrakeverni, az egész számot újra kellett, de a Born to Run sláger lett. Lehet, hogy egyébként is az lett volna, de a dal felemelő hangulatához oda dúrt kellett játszani.
MN: A rock and roll és a tévétörténet legjobb segédjeként szoktak dicsérni. Jól érzed magad a másodhegedűs szerepkörében?
SVZ: Nekem ez a legkényelmesebb. Szeretek valakinek a jobbkeze lenni, mert a színfalak mögött vagyok igazán elememben. Elsősorban dalszerző-producernek tartom magam, és az alkotást élvezem igazán: csináltam már rádióműsort (Little Steven’s Underground Garage), tévésorozatot (Lilyhammer), és Broadway-darabot is a Rascalsról. Nem érzem szükségét annak, hogy reflektorfényben legyek, de ha odakerülök, kiélvezem.
Amikor szólókarrierbe kezdtem, meg kellett tanulnom, hogyan legyek jó frontember, és ez olyannyira sikerült, hogy amikor visszanéztem a ’80-as évekbeli koncertjeimet, depresszióba estem. Talán soha nem fogok már visszakapaszkodni arra a szintre, de dolgozom rajta. Úgy tekintek magamra, mint egy műsorvezetőre vagy karmesterre.
MN: Ha nem vágysz a reflektorfénybe, mi fogott meg a színészetben?
SVZ: A színészet nem sokban különbözik az önéletrajzi dalírástól. Mindkét esetben mélyre kell ásnod magadban, és rájönni, ki vagy valójában. A színészet, ha nem is hobbi számomra, de egy fontos érdeklődési kör, amelybe élvezettel ugrottam fejest. Elolvastam az összes gengszterkönyvet, megnéztem az összes maffiamozit, meg hát New Jerseyben nőttem fel, és ha csak látásból is, de ismertem annyira ezeket a figurákat, hogy úgy érezzem, el tudnék játszani egyet a Maffiózókban, és később a Lilyhammerben.
MN: Igaz, hogy először a főszerepet kaptad meg a Maffiózókban?
SVZ: Igaz. Én iktattam be a The Rascalst a Rock and Roll Hírességek Csarnokába, méghozzá abban az évben, 1997-ben, amikor először közvetítette a díjátadót a tévé. Amikor David Chase otthon kapcsolgatott, felfigyelt a Rascalsra, ami szintén New Jersey-i zenekar volt, meg persze rám, amint beiktatási beszéd címszóval lenyomtam egy háromperces stand-upot.
David épp új arcokat keresett az új sorozatához, és felhívott, hogy nem akarok-e játszani a Maffiózókban, mire én köszöntem szépen, de mondtam, hogy nem, ugyanis nem vagyok színész. „Az vagy, csak még nem tudsz róla” – mondta ő, és nekem adta a főszerepet. Az HBO persze azt hitte, megőrült, hogy olyasvalakire bízza a sorozatot, aki még életében nem játszott semmiben, csak egy zenekarban, és közölték, hogy szó sem lehet róla.
David rendes volt, megkérdezte, kit játszanék szívesen, ha Tony Sopranót nem lehet, nekem viszont bűntudatom volt, hogy zenészként elvenném a színészek munkáját, akik évekig tanulták ezt a mesterséget. De erre is volt megoldása: írt nekem egy vadonatúj szerepet, Silvio Dantét, Tony Soprano consigliere-jét és a családi sztriptízklub, a Bada Bing vezetőjét.
| ||
MN: Mennyiben lett volna más Tony Soprano, ha Steven Van Zandt játssza?
SVZ: Szerencsére megtalálták a megfelelő embert a szerepre. James Gandolfininek a termete miatt volt egy fenyegető jelenléte, amitől könnyebb volt eladni őt főnökként. Egy hozzám hasonló, apró fickó nyilván más benyomást keltett volna, de hál’ istennek nem kell elképzelnünk a sorozatot Gandolfini nélkül. Az én szememben minden idők egyik legnagyobb színésze volt.
(Interjúnk a Magyar Narancs hetilap 2019. augusztus 8-i számában jelent meg, most újraközöljük teljes terjedelmében online.)
