Kevés filmrendezőből lesz igazi celeb – ehhez általában sok évtizedes sikerszéria kell –, Tarantinónak viszont nagyon gyorsan sikerült ez a bravúr: már a második játékfilmje, a Ponyvaregény 1994-es bemutatása után szupersztárként ünnepelte a filmőrült közösség. A géppuskanyelvű, lexikonműveltségű, videotékásból lett filmrendező a self-made man modern szimbólumává vált: az autodidakta Tarantino utalásokkal és referenciákkal teli filmjei a végtelen filmes műveltségéről szólnak, minden karaktere mögött a rendező markáns személyisége lapul.
Tarantino korai filmjeit a gengszterfilm műfajában forgatta, de a hosszú, szellemes párbeszédekkel, narratív csavarokkal és az időnként abszurditásig fokozott erőszakkal ki is forgatta sarkaiból a zsánert.
Első játékfilmjét Harvey Keitel segítségével tudta megvalósítani: a Kutyaszorítóban egy balul sikerült bankrablás történetét meséli el, komplex flash back-szerkezete és zártszituációs felállása tette eredetivé, és persze a parádésan kiválasztott szereplők. Tarantino tehetségét általában (joggal) a forgatókönyvírással szokták azonosítani, hiszen dialógusai még színházi közegben is jól működnének – de a rendező remekül tud castingolni is.
A legtöbb filmjében felfedez (vagy újra felfedez) egy-egy színészt, aki mintha az adott karakterre született volna: ilyen volt a Ponyvaregényben az akkoriban kissé elfeledett John Travolta, a Kill Billben David Carradine vagy a Becstelen Brigantykban az osztrák Christoph Waltz, aki szinte a teljes ismeretlenségből jutott el az Oscar-díjig.
Tarantino a Ponyvaregénnyel megalkotta a kilencvenes évek legmeghatározóbb kultfilmjét, amit a filmesztétáktól a moziközönségig szinte mindenki hisztérikusan imádott. A film összegabalyodó idősíkjai miatt volt a filmelmélet számára izgalmas, menő zeneválasztása és még ennél is menőbb karakterei pedig a szélesebb közönségnek adtak valami egészen újat.
Tarantino korábban ilyen töménységben nem látott lazaságot és szellemességet hozott a gengszterfilmbe, amit aztán sokan próbáltak leutánozni (lásd például Guy Ritchie korai munkáit vagy Doug Liman Nyomás! című bűnügyi vígjátékát.) Tarantino a kilencvenes éveket egy lassan kibomló, hangulatos bűnügyi filmmel, a Jackie Brownnal zárta, aminek a főszerepére a blaxploitation filmek egyik sztárját, Pam Griert kérte fel – ez a filmje nem aratott az előzőhöz hasonlítható sikert, de kimért, realista stílusa és remek forgatókönyve (a rendező egyetlen adaptációja) miatt az egyik legjobb darabja az életműnek.
Tarantino pályája az ezredforduló után némileg elkanyarodott a bűnügyi zsánertől, filmjei jóval több műfaj jegyeit keverték és bátrabban játszottak a filmnyelvvel – vagyis azt is mondhatjuk, hogy a rendező belépett a „barokkos” korszakába.
A Kill Bill kétrészes epikus bosszútörténete az ázsiai harcművészeti zsánerek (pl. vuhszia), illetve a western és a horror hatáselemeit is felhasználta úgy, hogy a film gyakran a paródia határát súrolta a túlzott erőszakorgiájával és látványos vérfürdőjével.
Tarantino zsánerjátékai egyszerre tisztelték a műfaji hagyományokat és forgatták fel azok szabályait: a Kill Bill után forgatott Halálbiztos a régi autós-csajos exploitation filmeket idézte brutális erőszakosságával és szándékosan kópiahibás képeivel, de gyakran feláldozta a fordulatosságot egy-egy hosszú beszélgetős jelenet kedvéért.
A rendező egyik legjobban sikerült munkája, a Becstelen Brigantyk a második világháborús zsánert keverte az általa annyira kedvelt bosszúnarratívával, de Tarantino nemcsak a műfajt fordította ki a rá jellemző túldumált és ultraerőszakos szerzőiséggel, hanem a történelmet is bátran átírta.
Tarantino az ezt követő filmjeivel is a múltban ragadt, de immár abban a műfajban merült el, amellyel szinte mindegyik korábbi munkájában kacérkodott. A gyönyörűen fényképezett Django elszabadul és a szintén festői Aljas nyolcas a western alapjaira épült: utóbbit szinte teljes egészében „tarantinósította” a rendező, a kamaradráma és a thriller elemeivel fűszerezte a jól ismert világot. Tarantino először kért fel filmzeneszerzőt: nem mást, mint a spagettiwestern élő legendáját, Ennio Morriconét, aki a Volt egyszer egy vadnyugat zenéjét is szerezte.
____
| ||
Hasonlóan velős filmtörténeti összefoglalókért Kránicz Bence és Lichter péter Kalandos filmtörténet című könyvét érdemes felütni. A könyv szeptember végétől kapható a nagyobb könyvesboltokban, további részletek a könyv Facebook oldalán.
