Különösen igaz ez számos filmrendező karrierjére: ami régen frissnek és felforgatónak hatott a munkásságában, az egy idő után önismétléssé, manírrá és modorossá válik. Ez az elkerülhetetlen klasszicizálódás: megcsontosodnak, kényelmes reflexszé válnak azok a stílusjegyek, amelyek használata pár évtizede tudatos választás és tudatos kommentár volt a kor aktuális filmes főáramával szemben (vagy épp mellette). Egyesek a digitális technika térhódításán keseregnek („mi lesz a jó öreg celluloiddal?”), a pap-gengszter tengelyen mozgó számkivetettek krónikása, Martin Scorsese a Marvel-filmek hegemóniáját nem tudja elengedni, a forgatókönyvírás szabályait egykor felforgató Quentin Tarantinót is az zavarja a legjobban, hogy a furcsa kis hippik véget vetettek az aranykornak (bármit is jelentsen ez, lásd Volt egyszer egy Hollywood).
Guy Ritchie messze van az előbbiek filmtörténeti jelentőségétől, de volt egy-két üdítő dobása (A Ravasz, az Agy és két füstölgő puskacső, Blöff); ezek ugyan nem akartak sokat, de kiválóan ragadtak meg egy bizonyos miliőt (vagy annak egy elképzelt, kissé felnagyított lenyomatát), és felvázoltak néhány nagyszerű figurát is. Ritchie azóta is ezek alkatrészeit hasznosítja újra meg újra – ebbéli buzgalma az Úriemberekre is kiterjedt.
A film a Volt egyszer egy Hollywoodnál kevésbé ambiciózus siránkozás egy letűnt korszak felett – itt nem a filmkészítés, hanem a gengszterkedés egy kihaló válfaját búcsúztatjuk. Mickey Pearson (Matthew McConaughey) a szegénységből kitartó munkával (és sok vérrel) felkapaszkodott becsületes drogbáró, aki marihuánával üzletel – nagy tételben. Raktárait és „termelőföldjeit” elszegényedett angol nemesek birtokai alatt alakította ki szerény bérleti díjért cserébe. Épp tisztességben megőszülve visszavonulna és eladná érdekeltségeit, amikor egyszerre támad rá a sok feltörekvő, etnikailag sokszínű és nemtelen bűnbanda (zsidók, kínaiak és feketék) és a gátlástalan bulvármédia is. Valami oknál fogva Ritchie-nek hirtelen gusztusa támadt, hogy csak úgy mellékesen kommentálja és keresztül-kasul bejárja a brit társadalmat – ez sajnos nem megy neki olyan hibátlanul, mint a nagyszájú és cifra gazemberek megrajzolása. A tőle megszokottan körmönfont és többszörösen összetett átveréstörténetbe csomagolja az angol baloldaltól, a Brexittől és adótörvényektől sújtott nemességet, a különböző hullámokban bevándorolt etnikai közösségeket, a munkásosztályt és a médiát – láthatóan mindent bele akar szuszakolni ebbe a tablóba, de az eredmény előtt ő maga is kissé értetlenül áll.
Ritchie azt is észrevette, hogy az utóbbi időben a filmesek rákaptak az ún. politikai korrektségre (azaz, hogy már nem lehet úgy szabadjára engedni a niggerezést és cigányozást, ahogy ő is tette annak idején). Ettől is kissé összezavarodik. Nem lehet cigányozni és niggerezni, de néha azért még megpróbálja. Már nem mesélhet egy belterjes fiúklubról, ezért elhelyez a történetben egy rámenős és talpraesett gengszterfeleséget, aki helyenként még narratív funkciót is vállal. És kell néhány központi szereplő, akik nem fehérek, de azért mégiscsak úgy alakul, hogy Mickey mindannyiuk felett áll morálisan (egy gengszterfilmben, ugye). Igen, Ritchie sajnos enged a morális szólamok csábításának is: irónia nélkül állítja, hogy Mickey jobb ember, mint ellenfelei, mert nem halálos droggal seftel és szereti a feleségét – mintegy mellékesen gyilkolja csak fel magát a csúcsra.
Pedig az Úriemberek távolról sem volna rossz film. A rendező még mindig remekül ért a komikusra nagyított, de élettel teli alakok megrajzolásához, feszesen és ravaszul szövi a cselekményszálakat, sőt a poénok nagy része is működik. Ritchie egy kicsit még magát is kiröhögi, amikor film a filmben keretbe foglalja az egyre hajmeresztőbb fordulatokat vevő történetet (Hugh Grant lubickol a tenyérbemászó újságíró szerepében, aki először megpróbálja a saját bűneiből írt „hihetetlen, de igaz” forgatókönyvvel zsarolni Mickey-t, majd eladni azt a Miramaxnak). Ez az önreflexív narratív fogás még hozzá is tesz a cselekmény rétegzettségéhez.
Szóval mindannyian jobban jártunk volna, ha Ritchie megmarad a könnyed és bohó gengszterkomédiánál, hiszen abban van igazán otthon. A társadalmi kommentár – ha mégoly felületes is – nem a természetes rendezői hangja. Az Úriemberek kissé olyan, mintha Ritchie zavarában visszafogta volna magát, hogy alkalmazkodjon a változó világhoz. De csak fél szívvel, mert azért mindannyian tudjuk, hogy régen minden jobb volt.
Forgalmazza a Freeman Film
