A MeToo-mozgalommal szemben az egyik leggyakrabban elhangzó károgás: mit kerestél egy férfi kocsijában, lakásában vagy egyáltalán egy szórakozóhelyen, ahova tudvalevőleg csak azok járnak, akik szexben és nemi erőszakban sántikálnak. Michaela Coel a Tönkretehetlekben bemutatja, hogy a szexuális erőszak előtt nincsenek figyelmeztető fények és stoptáblák.
Arabella egy óra szabadidőt engedélyez magának a regényírásra szánt éjszakáján. Mobilján beállítja az időzítőt, összefut a barátaival, benéznek egy közeli szórakozóhelyre. Egy ital, rövid tánc, villódzásokba és képfoszlányokba vesző este. Végül visszatér a munkához, befejezi a regényét – és csak lassan, beugró képek, előtüremkedő emlékfoszlányok után jön rá később, hogy bedrogozták és megerőszakolták. Nem törik össze, inkább kinyílik a szeme: észreveszi, mi az, amit nőként nem szabad többé eltűrnie, magánéletében, egyéjszakás kalandjaiban hol esik csorba a becsületén, nőiességén, szabadságán – nemsokára pedig egyfajta MeToo-influenszerré válik.
A Tönkretehetlekben ott van minden, ami az elmúlt évek jobb indie dramedy sorozatait sikeressé tette: tehetséges, karakán alkotó, főszereplő, intim, személyes emlékek és univerzális élmények jó arányú keveréke; társadalmi tudatosság és jó adag maró gúny. A szereplők itt sem tesznek mást, mint a legtöbb hasonló tévéműsorban a Gen Y-os tabudöntögetést elkezdő Csajok óta – párra, karrierre és szeretetre vágynak. Viszont ez az első ilyen sorozat a poszt-MeToo-világban, amikor a felfogás már változott, de az emberek még mindig ugyanolyanok.
Elérhető az HBO-n
