Tévésorozat

Tudhattad volna

  • - kg -
  • 2020. november 22.

Mikrofilm

Ha Nicole Kidman és Hugh Grant az egy élet munkájával kidolgozott mosolyukkal szupergazdag házaspárt játszanak egy gyilkosság körül bonyolódó New York-i sorozatban, ott bolondság lenne kisrealista ábrázolást, netán az elitek kíméletlen kritikáját számon kérni. Utóbbira ott van amúgy is az Utódlás, itt most egyszerűbb örömökért állunk sorba: egyes-egyedül a „ki tette?” kérdésre várjuk a választ, amelyet az utolsó részben, a hatodikban fogunk megkapni. Addig is mindenki gyanús: Hugh, Nicole, a fiuk, a fiuk iskolatáskája, Donald Sutherland ősz szemöldöke, az áldozat férje, a portás, a zöldséges, vagy valakinek a gonosz ikertestvére, akit eddig nem láthattunk.

Ilyen alapélvezeteket kínál a sorozat, minden poszton hétpróbás szakemberekkel – a rendező például a dán megbízhatóságot képviselő Susanne Bier. Minőségi, télies környezetben élvezhetjük, ahogy Hugh kétértelműen hunyorog, Nicole két és fél értelműen ráncolja homlokát, Édgar Ramírez pedig teljesen egyértelműen nyomoz. És akkor jön Donald Sutherland, akinek akkora a lakosztálya, hogy abban kétszer is elfér Nicole és Hugh manhattani kérója, pedig az se kicsi. És mindehhez úgy néz, ahogy csak Donald Sutherland (85) tud: azzal a tekintettel, mely csak a jóságos nagypapák és a véreskezű diktátorok sajátja. És még van egy maroknyi mellékszereplő, akik szintén szakmájuk legjobbjai – nekik jó, ők már olvasták a forgatókönyvet, tudják, ki tette, nekünk ott a várakozás. Jó, ne kerülgessük: a Tudhattad volna minőségi ponyva, príma időtöltés gondolkodásmentes estékre.

Elérhető az HBO-n, október 26-tól

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.