Tévésorozat

Tudhattad volna

  • - kg -
  • 2020. november 22.

Mikrofilm

Ha Nicole Kidman és Hugh Grant az egy élet munkájával kidolgozott mosolyukkal szupergazdag házaspárt játszanak egy gyilkosság körül bonyolódó New York-i sorozatban, ott bolondság lenne kisrealista ábrázolást, netán az elitek kíméletlen kritikáját számon kérni. Utóbbira ott van amúgy is az Utódlás, itt most egyszerűbb örömökért állunk sorba: egyes-egyedül a „ki tette?” kérdésre várjuk a választ, amelyet az utolsó részben, a hatodikban fogunk megkapni. Addig is mindenki gyanús: Hugh, Nicole, a fiuk, a fiuk iskolatáskája, Donald Sutherland ősz szemöldöke, az áldozat férje, a portás, a zöldséges, vagy valakinek a gonosz ikertestvére, akit eddig nem láthattunk.

Ilyen alapélvezeteket kínál a sorozat, minden poszton hétpróbás szakemberekkel – a rendező például a dán megbízhatóságot képviselő Susanne Bier. Minőségi, télies környezetben élvezhetjük, ahogy Hugh kétértelműen hunyorog, Nicole két és fél értelműen ráncolja homlokát, Édgar Ramírez pedig teljesen egyértelműen nyomoz. És akkor jön Donald Sutherland, akinek akkora a lakosztálya, hogy abban kétszer is elfér Nicole és Hugh manhattani kérója, pedig az se kicsi. És mindehhez úgy néz, ahogy csak Donald Sutherland (85) tud: azzal a tekintettel, mely csak a jóságos nagypapák és a véreskezű diktátorok sajátja. És még van egy maroknyi mellékszereplő, akik szintén szakmájuk legjobbjai – nekik jó, ők már olvasták a forgatókönyvet, tudják, ki tette, nekünk ott a várakozás. Jó, ne kerülgessük: a Tudhattad volna minőségi ponyva, príma időtöltés gondolkodásmentes estékre.

Elérhető az HBO-n, október 26-tól

Figyelmébe ajánljuk

Valóra vált forgatókönyv

1984-ben került a mozikba Rob Reiner első filmje, A turné (This Is Spinal Tap). Az áldokumentumfilm egyik főszereplője maga a rendező volt, aki az éppen amerikai turnén levő fiktív brit hard rock zenekar, a Spinal Tap történetét próbálta kibogozni.

Nézőpont

A filozófus-író (Denis Podaly­dès) tüdeje és mája közt apró kis foltot mutat ki az MRI-vizsgálat, de biztosítják afelől, hogy (egyelőre!) nem veszélyes a dolog.

Amikor győznek a hippik

  • - turcsányi -

Blaze Foley-nak volt egy kabátja. Ha egészen pontosak akarunk lenni, ez az egy kabátja volt neki – ez sem túl jó bőrben. Az ujját például vastag ezüstszínű ragasztószalaggal kellett megerősíteni, jól körbetekerni, mindkettőt – hogy le ne essenek.

Hibamátrix

  • Dékei Krisztina

Szűcs művészete a klasszikus, realista festészeti hagyományokon alapul, de távol áll a „valóságtól”.

Ozmózisok

Nádas Péter e hosszú, több mint négyszáz oldalas memoárját Mészöly Miklós, Polcz Alaine és Esterházy Péter köré fűzi föl. Könyvének témája négyük viszonya, vonzásaik és választásaik, személyiségük szerkezetének összeillő és egymáshoz nem illeszkedő elemei. És a háttérben természetesen ott van a korszak, a lassú hetvenes–nyolcvanas évek a kádári provinciában.

Mozaikkockák

A hazai neoavantgárd egyik meghatározó alakjaként Erdély Miklós (1928–1986) a sok műfajban alkotó, polihisztor művészek közé tartozott.

Abúzus, család

  • Balogh Magdolna

Egyéni hangú, markáns képviselője Ivana Dobrakovová a szlovák kritika által expat-prózaként emlegetett prózai iránynak. Ezzel az angol „expatriate”, azaz tartósan vagy ideiglenesen külföldön élő szóból eredő kifejezéssel azokra a művekre utalnak, amelyek a rendszerváltozás adta lehetőségekkel élve külföldön szerencsét próbáló fiatalok problémáiról beszélnek.