A Magyar Narancs idén harminc éves, és a rendszerváltás óta eltelt viharos éveket számba véve ez nem kis dolog. A születésnapot ünnepelve számos cikket veszünk elő az archívumból. Alább egy 1993-ban készült interjút olvashatnak Polcz Alaine-nel.
A Magyar Hospice Alapítvány egykori elnöke pszichológusként több évtizeden ekeresztül foglalkozott halálos beteg emberekkel, haldoklókkal.
Magyar Narancs: Haldoklóinkat személytelen gyárakba zárjuk, a holttestet gyorsan eltüntetik a hozzátartozók elől, kínos, kiüresedett ceremóniákkal búcsúzunk halottainktól. A haaldoklásnak, halálnak szétfoszlottak azok a rítusai, amelyek megkönnyítik a halál feldolgozását haldoklónak, ittmaradónak egyaránt. Mit lehet visszahozni abból a pszichológiai tudásból, ami ezeket a rítusokat, szokásokat kísérte valamikor?
Polcz Alaine: A halálnak ez a modern társadalmakra jellemző hárítása, és az ezzel járó embertelen körülmények biztosan megváltoztathatók a rítusok egészének újraélesztése nélkül is. A halálközeli élményekről és ezek feldolgozásáról szinte ugyanazt mondja a Tibeti Halottaskönyv, a keresztény misztika és imádságok vagy a népi hagyományok. A klinikai halálból visszatértek élményeiből tudjuk, hogy a lélek nagy zavarban figyeli a teste körül sürgölődőket, mindent hall, de őt nem hallják. A halott mellett ülő guru is hozzá beszél, ahogy a siratóasszony is. Amikor Sienai Szent Katalin az ördög szörnyű látomásai ellen kér védelmet az Úrtól - „add, hogy ne veszítsem el a bizalmat kegyelmedben, mert ezek a képzeletem szüleményei” -, ugyanazt tudja, mint a halottaskönyv.
| ||
MN: Személyes életünkben folyamatosan hárítjuk a halált, a tömegkultúrában viszont állandóan találkozunk vele. Nem vett-e át valamit a rítustól a tömegfilm és a híradó?
PA: Ezekben a hírekben és filmekben a halál csak mint az emberi destrukció következménye, mint szörnyűség jelenik meg, ami rosszullétet, iszonyatot kelt bennem, irtózom, vagy éppen örömömet lelem benne: ezek nem a halál gondolatának megszokását hozzák nekem. Más, nem ilyen elidegenített tapasztalatom híján csak fokozzák a haláltól való félelmeimet.
MN: El lehet-e tüntetni a haláltól való félelmet egyáltalán, számít-e, hogy milyen körülmények között haldoklunk?
PA: A hospice mozgalom célja, hogy visszaadja a halál méltóságát. A kórházi a legrosszabb kollektív halál, ahol az ember teljesen izoláltan kénytelen szembenézni saját pusztulásával. A hospice mozgalom olyan kórházi osztályok felállítását tervezi, ahol beállítják a fájdalomcsillapítást, kezelik a tüneteket. Onnan a beteg hazakerül, ahol egy szakképzett házigondozói csoport foglalkozik vele, és segít a halál különféle, de mindig nehéz folyamatát elfogadni.
MN: Függetlenül attól, hogy elfekvőbe vagy hospice házba kerül az ember, mindkettő ugyanazt a befejezettséget jelenti annak, aki odakerül.
PA: A nagy különbség az, hogy a hospice ház, vagy a házigondozói hálózat segít abban, hogy megtanulj együtt élni életednek ezzel a különleges szakaszával, a végső, terminális stádiummal, míg az elfekvő csak a környezete ennek a végső szakasznak.
MN: Amikor a gyógyítóktól a segítők veszik át a beteget, nem teszik-e ezzel nyilvánvalóvá számára, hogy már a halálé, nem gyengítik-e ezzel saját lelki-testi erejét?
PA: A legtöbb orvos ezt gondolja. Ezért titkolják el sokan a diagnózist, ahelyett, hogy segítenék annak a ténynek a tudomásulvételét, amit a betegek 80 százaléka úgyis tud. Pszichológusként, thanatológusként azt gondolom, hogy a diagnózist, a halál közeledtét mint reálissá váló, s nem mint elkerülhetetlen tényt kell elmondani. A betegnek tudnia kell, hogy ha segít, ha élni akar, ha velünk dolgozik, akkor sokkal hosszabb időt tud megnyerni az életre, akár a gyógyulási esélyei is nőnek. Nemzetközi felmérések szerint a hátralévő idő prognosztizálása csak 46 százalékban pontos. Azt kell tudatosítani a beteggel, hogy bármennyi is a hátrelévő idő, annak kitöltése, megélése a fontos.
MN: Igen, de a haldoklásnak is vannak fázisai. tehát nem mindegy, hogy ez a segítség mikor érkezik.
PA: A haldoklásnak Elisabeth Kübler-Ross által leírt öt szakasza nem mindig ugyanabban a sorrendben következik be: a beteg visszaesik, átugorhat szakaszokat, vagy fixálódhat is valamelyikben. Föl kell ismerni, milyen fázisban van éppen. Ha még a hitetlenség szakaszában van, akkor nem szabad szembeállítani a halál közeli bizonyosságával, hiszen a pszichének éppn erre a mechanizmusra van szüksége ahhoz, hogy később majd el tudja fogadni. De az elfogadás stádiumában már kimondjuk mi is, mindig hagyva egy kiskaput a medicinának és a csodának, illetve összekapcsolódásuknak. A lényeg, hogy rugalmasan kövessük a beteg pszichés állapotát, hiszen a terminális szakaszra és az agóniára semmiféle klasszikus pszichoterápiás eljárás nem alkalmazható.
MN: Honnan indult el a hospice mozgalom?
PA: Cicely Saunders indította el egy európai kórházban, közben tőle függetlenül dolgozott haldoklókkal Teréz anya Indiában. Az európai medicinában a fájdalomcsillapítás és a tünetek kezelésének módja volt az újdonság. Teréz anya módszerében az anonim deizmus, a szereteten keresztül eljuttatott spiritualitás. Az egy Istent ötszázféle módon közelítik meg a vallások, de nekünk a beteg megközelítését kell elfogadnunk, nem azt, ahogy én képzelem el a hitet. A harmadik módszer Elisabeth Kübler-Ross vonala: ő létesített először nyitott házakat a haldoklóknak, ahol laikus, pap, orvos, nővér, beteg együtt élnek.
A kollektív tudattalan, az archaikus minden emberben közös, s erre minden kultúra kidolgozza a maga halotti rítusát, a haldokló ellátásának a módját. A zsidó-keresztény kultúra gyönyörű rítusának lényege, hogy a halál idejét elhúzni és siettetni egyaránt bűn. Az eredeti hippokratészi eskü szerint az orvos foglalkozzék a beteg fájdalmának teljes megszüntetésével, minden betegséget próbáljon meggyógyítani, de ne merészeljen azokhoz nyúlni, akiket a betegség már legyűrt. Ez aztán úgy torzult, hogy reménytelenül is próbáljunk meg mindent az élet meghosszabbításáért.
A hospice filozófia elfogadja az élet szentségét, de a keleti vagy a régi keresztény medicinához visszatérve sem húzni, sem sürgetni nem kell a halált. A halál az élet természetes része, el kell fogadni, ebben kell segíteni a beteget és a családot. A legrettenetesebb, amikor a beteg fél, és kérdez, mi pedig hazudunk neki, azt mondjuk, hogy meg fogsz gyógyulni, és egyedül marad a haldoklás rendkívüli tusájával. Régebben ez egy olyan szertartás volt, ami szerepet kényszerített a haldoklóra. Körülvették a barátok, rokonok, odavitték a csecsemőket, szomszédok jöttek – óriási történés volt. Egy jó haldoklás félig kárpótolt egy rossz életért. A beteg hagyatkozott, megbocsátott, bocsánatot kért, közösen részt vettek egy szent áldozáson: ez eltűnt. Egy kórházban nem tudjuk, hogy lehet meghalni. Csövek között csak hallgatni, vagy üvölteni lehet.
MN: Mégis mit csinálnak, ha a haldokló megkérdezi, meg fog-e halni?
PA: Joggal kérdezed ezt – felelem -, mert most életveszélyes helyzetben vagy. Igen, lehet, hogy meghalsz, de mindent el fogunk követni azért, hogy ha akarsz, akkor tudj élni. A felnőtteknél még visszakérdezek, miért tette fel a kérdést, a válaszából nagyon sok mindent megtudok. Elmondhatja a félelmét, a férgektől, az izolációtól, a hamvasztástól fél-e, a gyerekeit féli-e itt hagyni. Így nem kényszerítem rá az elfogadhatatlant, de az mégis benne van a válaszban. Pánikba és apátiába nem dönthetem. Abban kell segítenünk, hogy nyugodtan, csendesen halhasson meg.
| ||
MN: Szókratész szerint filozofálni nem más, mint halni tanulni, és halni tudni nem más, mint élni tudni. Gazdagodik-e az életünk a haláltudattal?
PA: Sienai Szent Katalinnak van egy gyönyörű párbeszéde a túlvilágról az Úrral. Azt mondja neki az Úr, hogy a pokol vagy a tisztítótűz nem valóságos égés, pusztán a saját érzéseink égetőek. Nem én ítéllek el, és nem én kárhoztatlak – mondja az Úr. Nem a fényben van a hiba, hanem a szemben, amely nem tudja látni.
MN: Sokat dolgozott halálos beteg gyermekekkel. Egy öreg ember könnyebben elengedi a testét, s a környezete is inkább fel tudja ezt dolgozni. Hogyan képesek a gyerekek kilépni az életükből?
PA: A gyerekek nagyon nyugodtan tudnak meghalni, sokszor ők nyugtatják meg a környezetüket. Ha egy gyermek pánikban és félelemben hal meg, azt mindig mi magunk okozzuk. Velük sokkal jobban együtt lehet dolgozni, mint a felnőttekkel. Talán mert fejlettebb a metakommunikatív érzékük, talán mert még nincsenek belecövekelve az életbe. Persze azért van haláltudatuk, halálfélelmük, de sokkal könnyebb megértetni velük a változást.
Ha ateista családban nő fel, akkor is könnyebb beszélni nekik a test felbomlásáról, hogy lesz belőle virág meg katicabogár, miután feloldódott a földben. 9-10 éves korban már halálközeli élményekről beszélek nekik, elvisszük őket az intenzív osztályra, újraélesztéseket mutatunk nekik, lássák, hogyan küzdünk az életükért. A kicsikkel szimbolikus szinten könnyebb megértetni az egészet. Lebegni fogsz, átkerülsz egy másik világba, ahol önállóan, test nélkül él a lélek, elmondom a halálközeli élményeket, gyönyörű színeket, gyönyörű hangokat, amiket átéltek azok, akik visszatértek.
A nemzetközi szaktekinténynek számító Polcz Alaine 2007. szeptember 20-án hunyt el.
