„Lapot indítani: ugrás a sötétbe” – ezzel a mondattal vágtak bele a lapkészítésbe a Magyar Narancs alapító-szerkesztői 1989 őszén, amikor a lapunk megszületett.
A rendszerváltás sűrű napjaiban megtáltosodni látszott a sajtópiac: csak 1989-ben 591 új kiadvány jelentkezett be. A következő három évtizedet kevesen élték túl ezek közül – aminek részben az is volt az oka, hogy kevesen bírták a versenyt az államszocializmus idején közpénzből indított, a fordulat éveiben privatizált, a maguk területén már-már monopóliummal bíró újságokkal.
Az 1989-ben csaknem a semmiből indult Magyar Narancs
ma tölti a harmincat.
| ||
A próbaszám 1989. október 14-én jött ki a nyomdából. Rögtön az első szám első oldalán szokatlan húzással jelentkezett az újság: „a lap kérdéseire” a lap készítői, Víg Mónika és Vágvölgyi B. András szerkesztők, illetve Kövér László felelős kiadó válaszoltak.
Azaz elmondták, milyen lapot szeretnének, megfogalmazták az újság etikai kódexét. A Narancs „nem lesz pártlap”. Tárgyilagosság, pártatlanság, elfogulatlanság. Szókimondás, szabadszájúság, új stílus, csípős humor.
De álljunk meg egy pillanatra,
két dolog máris magyarázatra szorul. Először is október 14-e nem november 28-a. Akkor most melyik nap a szülinap? Az október 14-i még csak próbaszám volt, amiből megjelent még kettő a következő hetekben. Az árazás sem ment könnyen: az első két lapszám 11 forint 50 fillérbe, a harmadik 15,50-be került. Így aztán a „hivatalos” megjelenés november 28-ra esett, ekkor jelent meg az első „valódi” szám.
| ||
És mit keresett a lapnál Kövér László? Igen, a Fidesz akkori választmányi tagjáról, a mostani házelnökről beszélünk. A Magyar Narancs indulásakor az akkori legprogresszívabb szervezethez, a radikális és liberális Fiatal Demokraták Szövetségéhez kötődött – amely sokáig még azt is lebegtette, hogy akar-e ifjúsági mozgalomból párttá alakulni. Kövér, aki felelős kiadóként szerepel az első pár lapszám impresszumában, az első próbaszámban így fogalmazta meg, milyen lapot szeretne: „A Magyar Narancs nemcsak politikai ellenfeleinek szemében lehet időnként botránykő, hanem azok szemében is, aki szövetségeseink vagy éppen barátaink.” Rég volt, igaz se volt.
A következő napokban számos olyan régi interjút közlünk majd újra, melyekből kiviláglik, milyen is volt alapítása után nem sokkal ez a párt. A Narancs és a Fidesz útjai aztán
igen hamar szétváltak:
Vágvölgyi visszaemlékezéseiből kiderül, már az alapításkor felvetették a szerkesztők, ha az 1990-es választáson a Fidesz bejut a parlamentbe, akkor szakítani kell. Sőt, miután a Narancs keményen beszólt az új, demokratikusan megválasztott konzervatív kormánynak is, az ellenzékben lévő, de a jobboldali kapcsolatait már akkor építgető Kövér dühösen jelezte Vágvölgyinek, ez így nem lesz jó, nem szolgálja a lap a Fidesz érdekeit. Végül Vágvölgyi – akkor már a Narancs főszerkesztőjeként – a párt tényleges lapjában, a Fidesz Pressben tette nyilvánvalóvá 1991-ben: „A Fidesz lépett ki a Magyar Narancsból”, és nem fordítva, mert a Narancs marad az, aminek az első próbaszámban megálmodták.
| ||
A kéthetilap Narancsnak 1989-ben összesen öt száma jelent meg, s 1992 őszén lett belőle hetilap. Az első cikkek a kimenő pártállami rendszerrel szembeni végletes türelmetlenséget mutattak, a lap letette a voksát a teljes rendszerváltás, a parlamenti demokrácia, a magántulajdonon alapuló szociális piacgazdaság mellett. Nemcsak az állampárt utódpártjával, az MSZP-vel, hanem
a rendszerváltó ellenzékkel szemben is kritikus volt:
paródiákat közölt az SZDSZ és az MDF politikusairól. Amelyeket – ha ismerjük az akkori helyzetet és szereplőket – még ma is élvezetes olvasni.
Az 1989. december 19-én megjelenő, első karácsonyi számban tűnt fel a mai doxira emlékeztető kis doboz is, ami egy jópofa idézetet tartalmazott: „A harmadik utas a halál”. Eltelt harminc év, szóval valamennyi magyarázatot igényel ez az idézet: harmadikutasnak hívták azokat a pártokat, amelyek a rendszerváltás idején azt hirdették: a bal- és a jobboldaltól is távol állnak.
| Lyukat ütünk a világ felületén Az első számok vizuális világa ütött, mint a dadaista kiáltvány első mondata. A különféle merész, méretben és vastagságban — valószínűleg nem csak látszólag — véletlenszerűen változó betűk, a szöveg alatti, közel egész oldalas, stencilszerű naiv nyomatok, a művészi grafikák, a filccel odafirkált cikkcímek és golyóstollas aláírások valamiféle utópikus harmóniába rendeződnek a napilapos lepedőformátumon. Fekete tömbök és vörös nyilak forgataga, avantgárd kacsintás Kassák felé, jó adag konstruktivista-aktivista derű, némi zajos-punkos aktivizmus, egy-két fejjel lefelé elhelyezett cikk, pár elkallódott óriásiniciálé és a végletekig dinamizált, szinte szétrobbantott oldalpárok hozzák itt hangulatba az olvasót. A vicc az, hogy mindez mégsem káosz, még kevésbé forradalmi anarchia, sokkal inkább az irónia forradalma. Mint az absztrakt-kubista logó üzenete: lyukat ütünk a világ felületén, de rögvest vissza is bújunk a túloldalról. |
És végül a nevünk:
Olvasóink nagy többsége tudja, de aki nem: A tanú című filmből lett, s akik jelen voltak az alapításkor, úgy emlékeznek, hogy az első szerkesztőségi ülések egyikén, szeptemberben dőlt el, az után, hogy ilyen ötletek merültek fel: (R)evolúció, Papírtigris, Mérték, vagy a közhelyes Új Generáció, esetleg az olvasóriasztó Új Nemzedék.
„Egyszerűen olyan címet kerestünk, ami nincs elkopva” – írta erről a két évvel később tragikus balesetben elhunyt Víg Mónika az első próbaszámban.
Ahogy Pelikán elvtárs, a híres gátőr mondta a filmben: „Az új magyar narancs. Kicsit sárgább, kicsit savanyú, de a mienk.”
Fotók: Sióréti Gábor
