Nézzük ezt az idegesen hadonászó és kiabáló férfit, aki egy percig sem bír csendben maradni és három másodpercig sem képes egyenesen állni. Látjuk, ahogy huszadszorra is belevág a mellette álló nő szavába, aki direkt kimérten és modorosan beszél, hogy idegesítse. Halljuk, ahogy nekiállnak egymást sértegetni – és közben újra és újra figyelmeztetjük magunkat, hogy ez a jelenet nem két kisüsti között játszódik le a szomszéd asztalnál, hanem százmillió néző előtt a távoli Egyesült Államokban. A vita végeredménye pedig nem csak a mi lelkiállapotunkra és pénztárcánkra lesz hatással, hanem az unokáink életére is.
| ||
Donald Trump és Hillary Clinton vetélkedéséről kifejezetten nehéz túlzó állításokat tenni. A magyar idő szerint kedd hajnalban tartott elnökjelölti vita
a valaha volt legnézettebb politikai esemény
minden idők legdurvább amerikai kampányában, amelynek végén a világtörténelem egyik legfontosabb szavazása következik. Ahol a tét nem azért nagy, mert Clinton jó jelöltnek tűnik. Ellenkezőleg: a magánszerverről bonyolított hivatalos kormányzati e-mailezés és a külföldi politikai aktorok által támogatott Clinton Alapítvány egyaránt olyan botrányok, amelyek kétségessé teszik a demokrata jelölt integritását, de még a zsarolhatóságát is felvetik. Ellenfele győzelme azonban sokkal többet jelentene még annál is, mint hogy egy Putyin-közeli rasszista, egy szexista bohóc, egy gátlástalan agresszor vezetne egy atomhatalmat. Donald Trump diadala mindezeken felül
az igazságon túli politika
korszakát nyitná meg az egész világon. Ez a nyugati sajtóban sokat tárgyalt fogalom azt a terjedő jelenséget írja le, amelynek alapja az irracionális félelem, az elitellenesség és a hírfogyasztási szokások megváltozása. Vagyis hogy a pártos sajtó, a bulvár, az internetes álhíroldalak és a közösségi média végképp elmosták a határokat vélemény és tény között.
Trump a tévévitán is szilárdan állította, hogy nem támogatta az iraki háborút, pedig ez dokumentáltan hazugság, ahogy – a PolitiFact adatai alapján – a republikánus jelölt tényállításainak 70 százaléka az. Extrém adatnak tűnik, de épp az a nyugtalanító, hogy nem egyedi eset: a Brexit-kampányban ugyanúgy szabadon áramoltak – és győztek – a nyilvánvaló csúsztatások, mint a magyar kvótanépszavazás kommunikációjában.
A szélsőjobb mindig is az értelmet felülíró érzelmekre játszott,
de ezzel mostanában Nyugat-Európában is egyre népszerűbb. Az orosz kormánypárt az ukrán felkelést mondja amerikai összeesküvésnek, a török kormánypárt pedig az augusztusi puccsban látja a gülenistákat segítő CIA kezét. Míg ezekben a keleti autoriter rendszerekben az információhiány biztosítja a tényeken túli retorika sikerét, hogy ti. a népesség jelentős részéhez nem jut el más információ az állami propagandán túl, addig a nyugati demokráciákban az ellenőrizetlen információáradat kelt zavart. Ebben a környezetben sírnivalóan sokan gondolják, hogy éppen az mondja ki – végre, egyedül, bátran – az igazságot, akiről a gyűlölt elit, a többi politikus, a szakértők, a mainstream média napról napra bizonyítja, hogy akkor is hazudik, amikor köszön.
Trump győzelme
az amerikai demokrácia önmagában is tragikus hatású meggyengülésén túl ennek az igazságon túli politikának adna hatalmas lendületet máshol is.
A mostani vitát egyértelműen Hillary Clinton nyerte, az elemzők és ami fontosabb: az első szondázások szerint a tévénézők szerint is. Jól szabályozott körülmények között, a konkrét állításokat előtérbe helyező vitakultúrában, egy szakszerű moderátor és egy felkészült ellenfél mellett Trump nem tudott kiteljesedni. Ami szép szimbóluma annak, hogy ahol erősek a demokratikus hagyományok, ahol van szabad sajtó, politikai alternatíva és mindezek fölött a független igazságszolgáltatás őrködik, ott nagyon nehéz dolga lesz ennek az új populizmusnak. De vannak olyan országok, ahol ezek a feltételek nem adottak.
