Államtitkár úr méltóztatott kicsit berezelni a pártlap öklétől

  • narancs.hu
  • 2019. február 2.

Narancsblog

Így emelkedik kormányzati politikává Szakács Árpád összes baromsága

Fekete Péter 2018. június 1-től az Emberi Erőforrások Minisztériumának kultúráért felelős államtitkára, vagyis több mint fél éve tölti be posztját, ám eddig nem sokat láthattuk. A főnöke, Kásler Miklós vitte a showt, ő rúgta ki Prőhle Gergelyt a Petőfi Irodalmi Múzeumból, ő szavazott bizalmat – a társulat ellenében –  Kiss B. Atilla kifutóban lévő operaénekesnek az Operettszínház élére, és ugyancsak az ő nevéhez köthető a kultúrharcos Magyarságkutató Intézet megalapítása.

Fekete nem hogy óvatosabb duhajnak bizonyult főnökénél, de látszólag sikerült a házmester-kultúrharcos Szakács Árpádot is magára haragítania aki ősszel

Fekete cirkuszi múltját felemlegetve ment neki a Magyar Időkben.

„Fekete Pétert kemény fából faragták, nem adja fel. Cikksorozatunkat a színházi évadot megnyitó köszöntőjében szeptember 8-án egyszerű sajtópolémiának nevezte. Majd megnyugtatta a rettegő balliberális művészeket. „Együtt szolgáljuk a magyar kultúrát, új célokat találunk, melyeket közösen fogunk megvalósítani.” (…) A simogató államtitkár úr csak egyvalamiről feledkezett el: nem nyulakkal van dolga, akiket bűvész módjára csak úgy kiemel a kalapjából”.

Mindez még rímelt is Feketének arra a nyilatkozatára, amikor ezt mondta: „Nemcsak

a kultúrharc szót nem szeretem

hanem a harcot önmagában sem. Építő típusú ember vagyok, vallom, hogy a kéz nem ütésre, hanem simogatásra vagy kézfogásra való”; ezek után sokan azt hihették – gondoljunk csak Prőhle esetére –, hogy az államtitkár nem sokáig húzza Kásler alatt. De Fekete húzza, nagyon is húzza. Legalábbis ez derült ki abból – most kiszivárgott korábbi – felvételből, amit a Wesselényi Szalonban rendezett beszélgetésen rögzítettek, és amiről elsőre még mindig az ugrik be, hogy az államtitkár úr következetes önmagához, ahogy mondja, „építő típusú ember”.

De ha jobban megnézzük, miket állít, abból pont az ellenkezője derül ki.

Fekete máris ugyanazt mondja, mint Szakács,

a különbség legfeljebb annyi, hogy ő – egyelőre – a hálásabb „jó rendőr” szerepét játssza. Fekete immár nem minősíti le a kultúrharcot, hanem tényként kezeli, szerinte az „egyensúly helyreállításáról” van szó. „Akiknek félnivalójuk volt, azok egy picit megijedtek, hiszen valljuk be, van egy csomó olyan alkotó ember, alkotó közösség, akik valamilyen évtizedekkel korábban végrehajtott, akár még sikereken is alapuló előjogokat védtek meg maguknak – utal a kultúrharcos kirohanásokra, majd hozzáteszi – És őnekik van egy pici félnivalójuk, hogy ezeket az előjogokat nem tudják az idők végezetéig megtartani maguknak”. Noha Fekete szinte végig valamiféle virágnyelvet próbál beszélni, mégis nyilvánvaló, hogy nem más ez, mint fenyegetés.

„Csak olyat dobjunk ki az ablakon, ami kidobni való. Ezt nem könnyű beállítani” – mondja. De senkinek ne legyen illúziója, a „nem szeretem a kultúrharc szót” tök ugyanaz a formula, mint az, hogy „nekem vannak zsidó barátaim is”.

Neked ajánljuk