Államtitkár úr méltóztatott kicsit berezelni a pártlap öklétől

  • narancs.hu
  • 2019. február 2.

Narancsblog

Így emelkedik kormányzati politikává Szakács Árpád összes baromsága

Fekete Péter 2018. június 1-től az Emberi Erőforrások Minisztériumának kultúráért felelős államtitkára, vagyis több mint fél éve tölti be posztját, ám eddig nem sokat láthattuk. A főnöke, Kásler Miklós vitte a showt, ő rúgta ki Prőhle Gergelyt a Petőfi Irodalmi Múzeumból, ő szavazott bizalmat – a társulat ellenében –  Kiss B. Atilla kifutóban lévő operaénekesnek az Operettszínház élére, és ugyancsak az ő nevéhez köthető a kultúrharcos Magyarságkutató Intézet megalapítása.

Fekete nem hogy óvatosabb duhajnak bizonyult főnökénél, de látszólag sikerült a házmester-kultúrharcos Szakács Árpádot is magára haragítania aki ősszel

Fekete cirkuszi múltját felemlegetve ment neki a Magyar Időkben.

„Fekete Pétert kemény fából faragták, nem adja fel. Cikksorozatunkat a színházi évadot megnyitó köszöntőjében szeptember 8-án egyszerű sajtópolémiának nevezte. Majd megnyugtatta a rettegő balliberális művészeket. „Együtt szolgáljuk a magyar kultúrát, új célokat találunk, melyeket közösen fogunk megvalósítani.” (…) A simogató államtitkár úr csak egyvalamiről feledkezett el: nem nyulakkal van dolga, akiket bűvész módjára csak úgy kiemel a kalapjából”.

Mindez még rímelt is Feketének arra a nyilatkozatára, amikor ezt mondta: „Nemcsak

a kultúrharc szót nem szeretem

hanem a harcot önmagában sem. Építő típusú ember vagyok, vallom, hogy a kéz nem ütésre, hanem simogatásra vagy kézfogásra való”; ezek után sokan azt hihették – gondoljunk csak Prőhle esetére –, hogy az államtitkár nem sokáig húzza Kásler alatt. De Fekete húzza, nagyon is húzza. Legalábbis ez derült ki abból – most kiszivárgott korábbi – felvételből, amit a Wesselényi Szalonban rendezett beszélgetésen rögzítettek, és amiről elsőre még mindig az ugrik be, hogy az államtitkár úr következetes önmagához, ahogy mondja, „építő típusú ember”.

De ha jobban megnézzük, miket állít, abból pont az ellenkezője derül ki.

Fekete máris ugyanazt mondja, mint Szakács,

a különbség legfeljebb annyi, hogy ő – egyelőre – a hálásabb „jó rendőr” szerepét játssza. Fekete immár nem minősíti le a kultúrharcot, hanem tényként kezeli, szerinte az „egyensúly helyreállításáról” van szó. „Akiknek félnivalójuk volt, azok egy picit megijedtek, hiszen valljuk be, van egy csomó olyan alkotó ember, alkotó közösség, akik valamilyen évtizedekkel korábban végrehajtott, akár még sikereken is alapuló előjogokat védtek meg maguknak – utal a kultúrharcos kirohanásokra, majd hozzáteszi – És őnekik van egy pici félnivalójuk, hogy ezeket az előjogokat nem tudják az idők végezetéig megtartani maguknak”. Noha Fekete szinte végig valamiféle virágnyelvet próbál beszélni, mégis nyilvánvaló, hogy nem más ez, mint fenyegetés.

„Csak olyat dobjunk ki az ablakon, ami kidobni való. Ezt nem könnyű beállítani” – mondja. De senkinek ne legyen illúziója, a „nem szeretem a kultúrharc szót” tök ugyanaz a formula, mint az, hogy „nekem vannak zsidó barátaim is”.

Figyelmébe ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Vezető és Megvezető

Ha valaki megnézi a korabeli filmhíradókat, azt látja, hogy Hitlerért rajongtak a németek. És nem csak a németek. A múlt század harmincas éveinek a gazdasági válságból éppen csak kilábaló Európájában (korántsem csak térségünkben) sokan szerettek volna egy erőt felmutatni képes vezetőt, aki munkát ad, megélhetést, sőt jólétet, nemzeti öntudatot, egységet, nagyságot – és megnevezi azokat, akik miatt mindez hiányzik.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.

Hallják, hogy dübörgünk?

A megfelelően lezárt múlt nem szólhat vissza – ennyit gondolnak történelmünkről azok a politikai aktorok, akik országuk kacskaringós, rejtélyekben gazdag, ám forrásokban annál szegényebb előtörténetét ideológiai támaszként szeretnék használni ahhoz, hogy legitimálják jelenkori uralmi rendszerüket, amely leg­inkább valami korrupt autokrácia.

Próbaidő

Az eredetileg 2010-es kötet az első, amelyet a szerző halála óta kézbe vehettünk, immár egy lezárt, befejezett életmű felől olvasva. A mű megjelenésével a magyar nyelvű regénysorozat csaknem teljessé vált. Címe, története, egész miliője, bár az újrakezdés, újrakapcsolódás kérdéskörét járja körül, mégis mintha csak a szerzőt, vele együtt az életet, a lehetőségeket búcsúztatná.