A parlamenten kívüli ellenzék egyes szerveződései rendszerbontó népszavazás kezdeményezését jelentették be március 15-i nagygyűlésükön: 19 kérdést fogalmaztak meg, amelyek – vagy közülük akár csak néhány – elfogadása reményeik szerint beindíthatná az Orbán-rezsim szisztematikus és jogállami lebontását.
Az első reakciók alapján a parlamenti ellenzék egyelőre kivár, a kormánypártok természetesen nem foglalkoznak vele, a nyilvánosság pedig jobbára fanyalog. Noha azt mindenki elismeri, hogy a civileknek, ha a pályán akarnak maradni, az „együgyes” demonstrációk lecsengését követően elő kell állni valamivel, de a kérdésözön bonyolultsága, a „mindennapok problémáitól” való úgymond távolisága inkább értetlenséget váltott ki.
Első ránézésre mindez komoly kifogásnak is tűnhet. Pedig elsőre sem az.
| ||
Egyszerűen nem igaz, hogy ezek a kérdések „elrugaszkodottak” volnának, vagy ne lennének alkalmasak a rezsimellenes szavazók mozgósítására. Hiszen valamennyi a Nemzeti Együttműködés Rendszerének a lényegét veszi célba, és arra teremtene lehetőséget egy reménybeli referendumon, hogy a társadalom az orbánizmus leggyűlöletesebb jegyeiről, az elmúlt 25 év vakvágányairól mondjon ítéletet. Arról a bicskanyitogató arcátlanságról, amellyel a közpénzek, az ország fejlesztésére érkező uniós támogatások magánzsebekbe pumpálása zajlik. A NER uralkodó osztályának (de a politika egyéb érintett szereplőinek is) valódi gazdasági teljesítmény nélküli, kizárólag a hatalmi pozícióval magyarázható látványos meggazdagodásáról. (E témát hat kérdés érinti, beleértve az Európai Ügyészségre vonatkozót is.) Energetikai és gazdasági függetlenségünk tervezett feladásáról. (A paksi szerződés nyilvánosságára és a zöldenergiára vonatkozó kérdések.) A magánnyugdíjak elrablásáról és föléléséről. A trafikmutyiról. A vérlázító Parragh-adóról, amit minden vállalkozás köteles megfizetni, függetlenül attól, hogy iparkamarai tag, vagy sem. Az ügynökkérdésről. A tönkretett egészségügyről. Orbán budai várba költözéséről, pontosabban mindarról, amit ez szimbolizál. És így tovább, és így tovább.
Egy referendumra szánt kérdésnek meg kell felelnie bizonyos formai és tartalmi jegyeknek, különben már az első körben kihajítja a választási iroda. A „bonyolult” fogalmazás ezért nem érv semmire és semmi ellen, hiszen a szavazásra bocsátandó témák lényegét el lehet magyarázni, továbbá azokról értelmes vitát lehet folytatni. Erre valók a kampányok, erre valók a politikai pártok, a politikusok, erre való a nyilvános tér. Például a holnap megjelenő Narancsban Kozák Márton közérthető módon ír arról, miért lenne fontos népszavazást tartani a tao-pénzekről. Ha valaki ebből annyit szűr le, hogy törvényileg kellene megakadályozni, hogy hibbant miniszterelnökök a jövőben is de facto közpénzből építtessenek futballstadiont a kertjük végibe, akkor a lényeget levette.
Ezt a munkát persze el kell végezni. És el is lehet rontani, szó se róla, hiszen rengeteg a buktató, kezdve a népszavazásra szánt 19 kérdés hitelesítésének megnehezítésétől (vagy megtagadásától) a parlamenti ellenzéki pártok csendes bojkottján át a civilek tapasztalatlanságáig, naivitásáig. Mégsem kellene eleve lemondani legalább a végiggondolásáról annak, hogy milyen lehetőségek rejlenek ebben a tisztességes politikai ajánlatban. Önmagunk, mindannyiunk lenézése volna, ha nem így tennénk.
