Főszerkesztőket persze továbbra is lehet kirugdalni, csak strapás, bízzuk a sajtó beszántását inkább a Magyar Postára

  • narancs.hu
  • 2016. december 29.

Narancsblog

Azt hinnénk, az a dolguk, hogy kézbesítsenek, csak hát derogál.

Ilyen dumát utoljára tán Ionesco valamelyik darabjában olvastunk: „a napilapvolumen jelentős csökkenése indokolttá tette a kora reggeli kézbesítésben érintett településkör felülvizsgálatát”, pedig ezt a Magyar Posta írta. Mielőtt különösebben elragadtatnánk magunkat, s tanácsokkal szolgálnánk arra nézvést, hogy hová dugják a volumenjüket, próbáljuk meg lefordítani a közlést. Az a helyzet, csuprok, hogy ahhoz már kevesen fizettek elő napilapokra, hogy emberszámba vegyünk titeket, majd megkapjátok valamikor délután, akkor is ugyanaz lesz benne. S örüljetek, ha a postás nem csak egy értesítést dob be, hogy napilapod érkezett, fáradj be érte holnap a postahivatalba, de szedd a lábad, mert ha nem jössz érte, visszaküldjük.

false

 

Fotó: MTI

A január 1-től esedékes leállás egyelőre 19 települést érint, olyanokat, mint Ajka, Balassagyarmat, Balatonfüred, Budakeszi, Érd, Esztergom, Mezőkövesd vagy éppenséggel Tapolca. Ha beválik, a Magyar Posta nyilván en bloc beszünteti az egész fölösleges vircsaftot, és reggelente nem vesződik tovább az egyre csak apadó volumenjeivel.

A dolog kereken, magyarán annyit jelent, hogy az érintett helyeken tökéletesen értelmetlen pénzkidobás lesz januártól előfizetni az újságokra. Nem is fognak előfizetni, miért tennék?

A Magyar Posta egy máig monopolhelyzetben lévő állami monstrum. Amit tesz, nem véletlenül teszi, s amikor mérlegeli, hogy mit tegyen, nemcsak a napilapvolument veszi figyelembe, hanem számos egyéb dolgot is, adott esetben akár politikai természetű dolgokat. A Magyar Posta minden cselekedete során a magyar államot képviseli, s a magyar állam szándékai szerint cselekszik. Ilyenformán persze most nem kéne annyira meglepődnünk, hiszen a magyar állam funkcióit pillanatnyilag gyakorló garnitúra napi rendszerességgel demonstrálja, hogy a sajtót az ellenségének tekinti – még a sajátját is, amit pedig közpénzmilliárdok felperzselésével barkácsolt össze magának. S most megint odacsaptak egyet ennek az ellenségnek. Pontosabban annak az igazi főellenségnek, amelyiknek csak afféle zsoldosokból verbuvált segédcsapata a sajtó; a tájékozódni kívánó embert próbálják végleg megfosztani a lehetőségeitől. S higgyük csak el nyugodtan: sikerrel. Hisz a most pórul jártak közt számosan lehetnek olyanok, akik nem tudnak úgy válaszolni erre a szemétségre, hogy jól van, rohadékok, akkor reggel felkelek, s lemegyek az újságoshoz megvenni valamelyik még meg nem szüntetett, ki nem herélt, be nem tagosított lapot. Zömmel nyilván az öregek járnak majd így, az előfizetők derékhada. Akik nem interneteznek. Mert hiába vagy velünk, tata, ha tájékozódni akarsz afelől, hogyan is mennek itt a dolgok, akkor ellenünk vagy, s megkapod a magadét (ami persze nem a reggeli lapod).

Figyelmébe ajánljuk

Jön a bolond!

  • - turcsányi -

William McKinley-vel jól elbánt Hollywood. Az Egyesült Államok 25. elnöke mind ez idáig az egyetlen, aki merénylet áldozataként négy elhunyt potus közül nem kapott játékfilmet, de még csak egy részletet, epizódot sem.

Út a féktelenbe

Már a Lumière testvérek egyik első filmfelvételén, 1895-ben is egy érkező vonat látványa rémisztette halálra a párizsi közönséget.

Cica az istállóban

„Attól, hogy egy kóbor macska a Spanyol Lovasiskola istállójában szüli meg a kiscicáit, még nem lesznek lipicaiak” – imigyen szólt egy névtelen kommentelő a film rendezőjének honosítási ügyét olvasva.

A hegyek hangja

„Ez a zene nem arra való, hogy hallgassuk, hanem arra, hogy táncoljunk rá” – magyarázza a film – eredeti címén, a Sirāt – egyik szereplője a sivatagi rave-partyban eltűnt lánya után kutató Luisnak (Sergi López) a film magját alkotó technozene értelmét. Az apa fiával, Estebannal (Bruno Núñez Arjona) és kutyájukkal, Pipával érkezik a marokkói sivatag közepén rendezett illegális rave-fesztiválra, hogy elszántan, de teljesen felkészületlenül előkerítse Mart.

A jóság hímpora

Krasznahorkai László első poszt-Nobel-regénye játékos, bonyolult, színpompás mű. Főszereplője egy múzeumi lepketudós, entomológus (azaz a rovartan szakértője), akit váratlanul egy bonyolult elméleti problémával keres meg a munkájában elakadt író, bizonyos Krasznahorkai László, aki kísértetiesen emlékeztet a nyilvános fellépésekből és megnyilatkozásokból ismert Krasznahorkai Lászlóra.