Lehet, hogy gumicsont a civilek, a melegek és a sajtó elleni fellépés, attól még fáj

Narancsblog

A kormány épp elüldözéssel fenyeget neki kellemetlen csoportokat. Lehet, hogy már megint csak elterelnék a gondolatainkat valamiről, de ezek a nagy elterelő hadműveletek mindig valódi áldozatokkal is járnak úgy, hogy kicsit valójában már mindenki áldozat.

A mindenható Fideszről alkotott, nagyjából a teljes ellenzéki tábor által magáévá tett elképzelés egyik központi eleme a gumicsontozás: hogy tulajdonképpen minden a kormány, vagyis természetesen Orbán Viktor gonosz tervének része. Eszerint mi magunk is a terv szerint cselekszünk, ha valamin felháborodunk, az ugyanis azért van, mert Orbán kijelölte számunkra a felháborodnivalót, hogy elterelje ezzel a figyelmünket a Valóban Fontos Dolgokról, amelyek jellemzően a trágyán teljesítő gazdaság, annak az olyan közelről is érezhető eredményei mint az állami szolgáltatások eltűnése, a közvagyon kiszervezése az Orbán-családhoz és hasonlók.

A nagy terv részeként tehát ez alapján nagyon fontos, hogy rámutassunk tömegesen ezekre a köznyelvben csak gumicsontnak nevezett témákra: ezek általában valamely kisebbség vagy egyéb társadalmi csoport elleni hergelések, amelyek borzasztóak ugyan, viszont a nagyjából nulla empátiával rendelkező magyar társadalom nagy része nem érzi a saját bőrén, tehát nem is tartja fontosnak ezeket azon túl, hogy olvas róla valamit a sajtóban. A sajtó is nyilván a nagy terv része:

ameddig a fenyegetett csoportok jelentéktelen nyomoráról írnak, addig se a már említett Valóban Fontos Dolgokat leplezik le.

A gumicsontelmélet legnagyobb rajongói ezzel bagatellizálták el a CEU-ügyet, gumicsont volt a homofób törvény azzal együtt is, hogy idén már a Pride betiltását is belengette Orbán az évértékelő beszédében, gumicsont volt a migránsokkal riogatás, és most természetesen az is gumicsont, hogy a civil szervezeteket és a független sajtót fenyegeti személyesen Orbán Viktor azzal, hogy el lesznek küldve az országból. A maradék független sajtó csesztetése egyébként is kifizetődő, hiszen nehéz ellenállnia a késztetésnek, hogy saját magával kezdjen foglalkozni, miközben a valóság az, hogy még a műfaj legfontosabb képviselőjévé vált Index fideszesítése is csak egy párezres tüntetést tudott összehozni Budapesten 2020-ban. Az ukránok szidalmazása ezen a szinten már tulajdonképpen jutalomjáték, hiszen egy létező nemzetiségi ellentét miatt az áldozathibáztatás hazájában eleve fájóan kevesen érzik valójában magukénak az oroszok által megtámadott, az Egyesült Államok által pedig épp elárulni készült szomszédunk lakosságának sorsát.

A gumicsontok persze bizonyára léteznek: ha már Budapest a bűnös város, ami az istennek nem akarja megérteni, mennyire jó neki a Fidesz, akkor legalább a főváros határain belül kell tartani a látványos elégedetlenséget, márpedig a civil szervezetek és a fontoskodó újságírók munkája legfeljebb néhány nagyvárosban téma még egyáltalán, szemben mondjuk az éves várólistákkal. Ilyen okokból jó lehet az ellenség kijelölésére is ez a közeg: a gyökértelen kozmopolita, külföldi megrendelésre dolgozó ügynökökhöz ízlés szerint vedd hozzá a spekulánst, zsidót vagy tőkést is, és már meg is kaptuk a jól ismert „konzervatív” világképet, miközben a valódi érintettek felháborodása „sipákolás”, „visítás”, „hiszti”. 

Sajnos a gumicsontok rágása ettől még továbbra is fáj.

Lehet azt mondani, hogy a kormány csak megvezetni akarta a tömegeket az LMBTQ-társadalom pedofíliával történő összemosásával, ettől még ezeknek az embereknek kimutathatóan rosszabb lett az élete a „figyelemelterelő akció” miatt, ahogy rosszabb lesz attól is, ha már évi egy alkalommal sem vonulhatnak fel. Amikor 2021-ben megvertek két meleg orvost Pécsen csak azért, mert melegek, bizonyára őket sem nyugtatta meg, hogy csak járulékos veszteségei annak, hogy a kormány nem akar a gyengélkedő gazdaságról beszélni, márpedig a homofóbtörvény elfogadása után szinte azonnal megnövekedett a hasonló bűncselekmények száma. 

Annak a nagyjából nyolcvan transznemű embernek és rokonaiknak is nehéz mit mondani, akik azért vonultak év elején az utcára, hogy ha ilyen kevesen is, de legalább láthatóvá tegyék, hogy valójában általában elég nehéz sorsú embereknek teszi tudatosan még nehezebbé az életét a kormány azért, hogy az elképzelt szavazóik megnyugodjanak, továbbra is igazi férfi lesz a fiukból.

A CEU elüldözése akkor is ugyanúgy pótolhatatlan veszteség lenne a magyar tudományos életnek, ha nem gumicsontként dobják be, ahogy a „migránsbűnözés” szó hétköznapivá tétele is bizonyára okoz kellemetlenségeket azoknak, akik kénytelenek voltak elmenekülni a hazájukból, és szerencsétlenségükre nálunk kezdhetnek új életet – ez utóbbira elég csak felhozni azt a példát, amikor a teljes sajtóban kritika nélkül futott végig az álhír azokról a Fülöp-szigeteki vendégmunkásokról, akik megették a kacsaúsztató kacsáit a parkban.

Az persze még nem egyértelmű, mennyire fogja ellehetetleníteni például nőjogi, hajléktalanokat segítő és hasonló szervezetek munkáját, munkatársainak életét a Fidesz belengedett „gátlástalan védekezése”, de

ezek az állítólagos gumicsontok soha nem úgy vannak kitalálva, hogy ne rontsanak kimutathatóan a kipécézett csoportok életén,

hiszen különben elmaradna a kormánypárti győztes érzés, amit a már említett „visítozástól”, „sipákolástól” és hasonlóktól kell érezni.

Ahhoz a gondolathoz viszont érdemes felnőni: az, hogy a társadalom egy kisebb része felháborodik azon, tovább fasizálódik a rendszer, és épp egy régi-új csoportot fenyegetnek az elüldözéssel, teljesen jól megfér az éves várólisták, a megfizethetetlen ingatlanárak, a társadalmi mobilitás teljes megszűnése és hasonló, valamivel könnyebben megfogható dolgok mellett. Sőt, maguknak a gumicsontoknak létezése is elfér ezek mellett: az ugyanis éppúgy a rendszer része, hogy napi politikai ügyek miatt hoznak kilátástalan helyzetbe kisebb csoportokat, mint az, hogy nulla forint félretett pénzünk van, miközben a miniszterelnök veje egy év alatt megduplázza a vagyonát a recesszió közepén.

A gumicsontokat tehát nem ignorálni kell, nem leírni járulékos veszteségként, hanem beismerni, hogy itt csak különféle áldozatok vannak:

a kisemmizett gazda, az árstopos farhátért sorbanálló nyugdíjas, a szegregátumban generációk óta műanyaggal fűtő huszonéves, a forró vonaton a hazafelé másfél órás késést is átizzadó egyetemista is ugyanannak a rendszernek az áldozata, mint a megfelelő kezelésektől megfosztott transzneműek, esetleg a rendszer hibáit orvosolni próbáló civilek, vagy az ugyanezen hibákról író újágírók. Ha erről a kéretlen sorsközösségről nem veszünk tudomást, akkor soha nem derül ki: valójában már nagyon régóta az üldözöttek vannak többen.

Maradjanak velünk!


Ez a Narancs-cikk most véget ért – de még oly sok mindent ajánlunk Önnek! Oknyomozást, riportot, interjúkat, elemzést, okosságot – bizonyosságot arról, hogy nem, a valóság nem veszett el, még ha komplett hivatalok és testületek meg súlyos tízmilliárdok dolgoznak is az eltüntetésén.

Tesszük a dolgunkat. Újságot írunk, hogy kiderítsük a tényeket. Legyen ebben a társunk, segítse a munkánkat, hogy mi is segíthessünk Önnek. Fizessen elő a Narancs digitális változatára!

Jó emberek írják jó embereknek!

Figyelmébe ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Vezető és Megvezető

Ha valaki megnézi a korabeli filmhíradókat, azt látja, hogy Hitlerért rajongtak a németek. És nem csak a németek. A múlt század harmincas éveinek a gazdasági válságból éppen csak kilábaló Európájában (korántsem csak térségünkben) sokan szerettek volna egy erőt felmutatni képes vezetőt, aki munkát ad, megélhetést, sőt jólétet, nemzeti öntudatot, egységet, nagyságot – és megnevezi azokat, akik miatt mindez hiányzik.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.

Hallják, hogy dübörgünk?

A megfelelően lezárt múlt nem szólhat vissza – ennyit gondolnak történelmünkről azok a politikai aktorok, akik országuk kacskaringós, rejtélyekben gazdag, ám forrásokban annál szegényebb előtörténetét ideológiai támaszként szeretnék használni ahhoz, hogy legitimálják jelenkori uralmi rendszerüket, amely leg­inkább valami korrupt autokrácia.

Próbaidő

Az eredetileg 2010-es kötet az első, amelyet a szerző halála óta kézbe vehettünk, immár egy lezárt, befejezett életmű felől olvasva. A mű megjelenésével a magyar nyelvű regénysorozat csaknem teljessé vált. Címe, története, egész miliője, bár az újrakezdés, újrakapcsolódás kérdéskörét járja körül, mégis mintha csak a szerzőt, vele együtt az életet, a lehetőségeket búcsúztatná.

Tudás és hatalom

Második ciklusának elején Donald Trump nekitámadt a legjelesebb amerikai egyetemeknek is. Elnöki hatalmát – amely ezen a területen erősen kérdéses, a végső szót a bíróságok mondják majd ki – immár arra is használja, hogy fél tucat elit magánegyetemet zsaroljon állami források visszatartásával és adószigorítások kilátásba helyezésével: ha nem regulázzák meg palesztinpárti tanáraikat és diákjaikat, és nem számolják fel esélyegyenlőségi programjaikat, oda a washingtoni pénz.