Bele a lábukat – még egyszer a Nemzetiről

  • narancsblog
  • 2012. december 18.

Narancsblog

Nem Alföldi nyert. Oké, ilyen van, öt évig ő volt, most más jön, jöjjön más. Mi bírtuk a Nemzetit, jobban mondva hol tetszett a színház, hol nem, de mindent összevetve rendben levőnek találtuk.

más – mondják, és higgyük el, miért is ne – még csak nem is rossz minőség, művészileg legalábbis. Hogy mennyit kellett az új állásért pedáloznia, és eközben milyen kétes tisztaságú dolgokat mondott és csinált – hát, fátylat rá.

Még csak nem is az történt, hogy Alföldit 2010-ben, amikor kormányra kerültek, rögtön kirúgták. Pedig közé is lövethettek volna! Nem tették, és ennek biztos örülnünk kéne.

De mielőtt behányunk a saját nagylelkűségünktől.

Az meg már micsoda, és az Emberi Erőforrások Minisztériumának sajtóközleményéből idézünk, hogy „a Vidnyánszkyt támogató bizottsági tagi vélemények szerint a Nemzeti Színház nem pusztán színház, hanem olyan intézmény, amelynek nemzeti értékeket kell képviselnie, közvetítenie. Ennek markáns megjelenése a benyújtott pályázatok alapján egyértelműen Vidnyánszky Attilától várható. A két pályázó közül ő az, aki maradéktalanul megfelel a nemzet első számú színházával szemben támasztott követelményeknek.”

Ki írta ezt? Melyik bizottsági tag? Vagy az Emmi a tettes? Melyik tag vagy melyik Emmi gondolja azt, ennek a mondatnak a valódi tartalmát, hogy az Alföldi vezette színház nem képviselt és közvetített, vagy nem elég „markánsan” képviselt és közvetített „nemzeti értékeket”? Miről beszéltek? Mindenki tudja rólatok, hogy nem dönthettetek másképp, hogy robotok vagytok, egy politikai döntés végrehajtói, hogy nem rátok, hanem a nevetekre és a tekintélyetekre volt szüksége Orbán rezsimjének – és ezt, úgy álljunk tisztán az úristen színe előtt, még el is néztük volna nektek. Nem tudjuk, miért, de elnéztük volna. De miért sértegetitek Alföldit és a Nemzeti Színház minden dolgozóját, szerzőjét, rajongóját, nézőjét? Minket. Mi szükség van erre az aljas beszédre? Mi a kurva anyátok nem volt eddig nemzeti a Nemzetiben? Milyen nemzeti értékeket nem képviselt? És milyeneket fog ezután? Soroljátok már felfele, legyetek szívesek! Vagy inkább mégse. Hisz hogy jöttök ahhoz, hogy ti mondjátok meg, mik a nemzeti értékek, és ki felel meg nekik? Hogy jöttök ahhoz, hogy nem elég nemzetinek mondjatok valamit, hogy valakinek, bárkinek a hazaszeretetét, a jogát a saját nemzetéhez kétségbe vonjátok? Lehetséges-e, hogy csak nektek nem tűnt fel: az a rezsim, amelynek a bábjaiként ehhez a cucchoz a neveteket adtátok, épp felszámolja a magyar nemzeti kultúrát? Hogy ez a rezsim képtelen nemhogy egy igaz, de egy nyelvhelyes magyar mondat megfogalmazására? Szerintetek ők a nemzeti kormány?

Vagy ennyire beszartatok a három minisztériumi smasszertől, akiket biztos, ami biztos, Balog benyomott a „bizottság”-ba?

Hogy színjátékban vettetek részt, tudtuk eddig is, mint ahogy ti is tudtátok, és azt is tudtátok, hogy ezt mindenki tudja. Erre tudunk magyarázatot, sőt felmentést is. De miért nem mondtátok akkor ezt? Azt, hogy legyen Vidnyánszky, mert csak. Mert ez a parancs. Vagy mondunk még jobbat: azért, mert Vidnyánszky szerintünk jobb művész, mert úgy hisszük, jobb, színvonalasabb színházat fog csinálni. Abban lett volna legalább egy állítás, a személyes felelősségvállalás árnyéka.

De nem ezt mondtátok. A saját alávalóságotokat más gyalázásával próbáltátok leplezni. Hogy süllyedhettetek idáig?

Miért Orbán Viktor és a többi polgárháborús uszító nyelvén szólaltok meg?

A bizottság tagjai voltak: Kerényi Imre rendező, Konrád Antal színművész, Nagy Viktor rendező, Ókovács Szilveszter, a Magyar Állami Operaház mb. főigazgatója, Révész Mária miniszteri főtanácsadó, Szigethy Gábor színháztörténész, Törőcsik Mari, a Nemzet Színésze, és két minisztériumi szakreferens.

Alföldi Róbert a Magyar Narancs december 19-én megjelenő, karácsonyi dupla számában beszél a pályázatról, személye és a Nemzeti Színház vegzálásáról.

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult. 

Mozaik

Öt nő gyümölcsök, öt férfi színek nevét viseli, ám Áfonya, Barack, vagy éppen Fekete, Zöld és Vörös frappáns elnevezése mögött nem mindig bontakozik ki valódi, érvényes figura. Pedig a történetek, még ha töredékesek is, adnának alkalmat rá: szerelem, féltékenység, árulás és titkok mozgatják a szereplőket.