Kocsis Máté józsefvárosi polgármester a minapában látogatást tett a Sorsok Háza múzeum elkészülgető épületénél. Hogy miért, jelen cikkünk szempontjából mellékes is, Schmidt Mária hívta őt oda látogatóba a VIII. kerületi képviselőkkel és Fekete Györggyel egyetemben. A cél, úgy sejtjük, az lehetett, hogy miután Mária megmutatja a helyszínt és a tervezett kiállítás terveit Györgynek és Máténak, azok majd meggyőződnek Mária igazáról Lázárral folytatott küzdelmében, és jó hírét viszik a múzeumnak a legfelsőbb körökig bezárólag.
| ||
Lényeg a lényeg, Kocsis Máté az épület és a leendő (vagy nem leendő) kiállítás koncepciójának megtekintése után megrendült hangú nyilatkozatot tett, amelyben a múzeum méltatása mellett a következő szók is elhagyták ajkát: „A magyar történelemnek voltak olyan korszakai, amelyekben magyar honfitársainkat, zsidó honfitársainkat is olyan megpróbáltatások értek, amelyekről azt gondoljuk, hogy bármely korszakát is élje az ország, teljesen elfogadhatatlanok. És tudniuk kell arról, hogy ezek a fájdalmak, ezek a családi tragédiák tettek tönkre életeket.”
Arról nem ebből az idézetből értesülünk, hogy a nem is annyira buta, mint inkább teljességgel értelmetlen mondatok mondásának képessége alighanem elengedhetetlen feltétele tetszőleges magyarországi közhivatal betöltésének. De azért ezen túl is lenne ezzel a mondással némi gond.
A magyar vidéki zsidóságot, azaz körülbelül négyszázharmincötezer, önkényes kritériumok szerint kijelölt honfitársunkat 1944 áprilisa és 1944 júliusa között az auschwitz-birkenaui haláltáborba deportálták. Az auschwitz-birkenaui haláltáborban a következőképpen festett egy transzport sorsa 1944-ben.
A deportáltak közül azokat, akik a vonatutat túlélték, a vasúti rámpa két oldalán felsorakozott SS-fegyveresek várták. A munkaképesnek ítélteket az auschwitzi munkatáborba irányították, a többieket, az SS-orvosok által munkára alkalmatlannak nyilvánítottakat, az időseket, a betegeket, a 13 éven aluli gyerekeket és kísérőjüket, túlnyomó többségben az édesanyjukat, azonnal a birkenaui gázkamrák felé terelték. A gázkamrák előtt hosszú sor kanyargott. Az SS, illetve a tömeges kivégzéseknél segédkező, táborlakókból álló Sonderkommando tagjai a deportáltaknak azt mondták, hogy fertőtlenítő fürdőbe viszik őket, ami után meleg ételt kapnak. A gázkamrák előtti vetkőzők számozott fogasokkal voltak ellátva, és az SS felszólította a foglyokat, hogy jegyezzék meg a számot. A gázkamrákban zuhanyrózsák voltak, a deportáltak az utolsó pillanatig nem tudták, hogy mi vár rájuk. Sok asszony sietett, minél hamarabb túl akart esni a procedúrán, különösen azok, akiknek a karján rémült gyerek csüngött. Utánuk a férfiakat terelték a gázkamrába. Ha túl sok embert kellett egyszerre a gázkamrába zsúfolni, az SS-őrök bottal és puskatussal kényszerítették be őket. A kavarodásban elveszett csecsemőket és gyerekeket egyszerűen bedobták a gázkamrába, a kimaradó felnőtteket pedig félrevitték és agyonlőtték. Az SS-nek arra is volt gondja, hogy pár tucat erősebb testalkatú férfit taszítson be utoljára, akik a tömeget beljebb szorították.
Az ajtót bezárták. Ezek után a német tiszt a Zyklon-B granulátumot a Sonderkommando tagjai segítségével beleszórta az erre a célra a gázkamra tetején vagy oldalfalán kialakított nyílásokba. A gázkamrába zártak tíz-tizenkét percig küzdöttek az életükért és a levegőért. A leggyorsabban azok fulladtak meg, akik a nyílások közelében voltak. Utána megszűnt a sikoltozás, a dörömbölés, minden elcsendesült. Miután a gázkamrát kiszellőztették, a Sonderkommando a meztelen, szennyes, gyakran összetört, agyontaposott holttesteket a krematóriumba szállította. Egy-egy transzport megsemmisítése az érkezéstől számítva pár órát vett igénybe.
Kocsis ezeknek az embereknek az így bekövetkezett halálára használta a „megpróbáltatás” szót, s hablatyolt valamit „tönkretett életekről”. Kocsis talán nem ismeri ezt a történetet, talán így próbálja önkéntelenül is eltávolítani magától. Esetleg nem érti azt a szót, hogy „megpróbáltatás”. Ebben tudunk reménykedni: ezeken ugyanis lehet segíteni. Ezeket még megtanulhatja.
