A Schadl-Völner-ügy egyik érintettjének újabb esetét ismertette nemrég a 24.hu. Arról a bírósági végrehajtóról, M. Eszterről van szó, aki az ügyészek szerint a legtöbbet – majdnem 255 millió forintot – tejelt Shadlnak. M. szorgalma persze emberileg érthető, tehetjük hozzá, hiszen amikor kellett, Schadl is rendesen odatette magát, 83 millió forint vesztegetési pénzt fizetett a fideszes Völner Pál (immár volt) igazságügyi államtitkárnak azért, hogy az általa favorizált jelölteket, köztük M.-et kinevezzék végrehajtónak.
Az újabb történet tényleg aprópénzről, pimf 62 ezer forintos inkasszóról szól, egy korábbi sztori viszont egy 300 millióra értékelt budai villa indokolatlannak tűnő elárverezéséről; utóbbit
a szerencsés vevő valamivel több mint féláron vehette meg.
Noha a két eset nagyságrendileg nem összemérhető, mindkettő dermesztő gyakorlatot tesz láthatóvá: az állam képviselője a ráruházott különleges jogosítványokkal – a hatalommal – visszaélve mindenféle előzetes értesítés és jogerős határozat nélkül (az inkasszónál), vagy éppen a tartozáshoz (28 millió forint) képest aránytalanul nagy értékű vagyontárgy elvételével (300 milliós budai villa) teszi bosszantóvá, vagy akár lehetetlenné az ember életét.
A magántulajdonhoz (ingatlanunkhoz, bankszámlánkhoz stb.) való jog öntudata, amely egyúttal személyes biztonságérzetünk egyik fundamentuma, még csak nem is 1990 terméke, annak újbóli megjelenése jóval korábbra datálódik – épp ezért ma már ez oly’ természetes mindannyiunk számára, mint az, hogy a hétfőt a kedd követi.
A NER tagjai egyre kiterjedtebb harácsolásukkal azonban ezt a biztonságérzetet is kikezdték 2010 után, hiszen nemcsak a közvagyon ipari méretű megcsapolásáról, hanem olykor már a magántulajdon puszta elvételéről van szó. Mind a tettesek, mind az áldozatok köre egyre bővült az elmúlt években – a mindenkori, így
az orbánista parvenüre (is) jellemző mohó szerzési vágyat
átjátszott földbirtokok, kastélyok, értékes nagyvárosi ingatlanok sora, ellopott közpénz- és uniós támogatási milliárdok, gleischachtolt egyetemek, erőszakkal megszerzett (vagy ha ez nem ment, akkor a hatalmat felhasználva tönkretett) vállalkozások, és az egyre több embernek okozott szenvedés jelzi. Vagy ha például arra a cégalapítóra és jogtulajdonosra gondolunk, akinek az érdekeltsége részese volt a brüsszeli pénzek pályáztatásában, akkor kijelenthető, hogy ez az agresszív nyomulás emberéletet is követelt már. (Komáromi András nem akarta eladni az államnak a Brüsszelben már akkreditált szoftver tulajdonjogát, társa a pedig a közösen fölépített társaságot, ezért minden létező módon nyomás alá helyezték őket, még fegyveres adóellenőrök is kiszálltak hozzájuk. Nem volt mit tennie, aláírták az ügyletet; másnap, 2014. március 2-án Komáromi meghalt.)
M. Eszter a NER-tápláléklánc alsó középtáján helyezkedik el, de e két ügye épp úgy a
„bármit megtehetek”
hatalomittas gátlástalanságára utalnak, mint a tápláléklánc csúcsán levőkéi; és az okozott kárérték nagyságától eltekintve más különbség nincs is ténykedésükben.
A NER majdani összeomlása után tudós értekezések sora fogja vizsgálni az orbánizmus mibenlétét, nyilván. Előre is ajánljuk a figyelmükbe M. Eszter történetét.
Kedves Olvasónk!
Elindult hírlevelünk, ha szeretné, hogy önnek is elküldjük heti ajánlónkat, kattintson ide a feliratkozásért!
A Magyar Narancs független, szabad politikai és kulturális hetilap.
Jöjjön el mindennap: fontos napi híreink ingyenesen hozzáférhetők! De a nyomtatott Narancs is zsákszám tartalmaz fontos, remek cikkeket, s ezek digitálisan is előfizethetők itt.
Fizessen elő, vagy támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
