Orbán vérlázító mondatára még saját rádiójának riportere is megfeledkezett magáról, és visszakérdezett!

  • narancs.hu
  • 2017. február 24.

Narancsblog

Az orcátlanság csimborasszója!

Az orcátlanság csimborasszója, bizony, méghozzá a miniszterelnök orcátlanságáé, aki szokásos – és Orwell 1984 c. művét idéző – péntek reggeli rádiószólamában azt találta mondani, hogy „komoly szégyentől és lejáratástól mentettük meg az országot”. Tudniillik azzal, hogy elhatározták (alkalmasint elhatározta), hogy Budapest visszavonja olimpiarendezési kandidációját. Ezen aztán a becsület határain messze túl is lojális rádió riportere is teljesen kiborult, s olyanra ragadtatta magát, amilyen soha még meg nem esett Orbán rádiójában:

visszakérdezett!

false

 

Fotó: Máthé Zoltán / MTI


Mi lett volna a szégyen, a népszavazás? Orbán szóhoz sem jutott ezen impertinencia hallatán, majd kínos szünet után valami olyasmit nyökögött döbbenten, hogy a népszavazás magyar ügy, amit akár meg is lehet nyerni, de még akkor is csak többség lesz, nem pedig egység, ami nélkül viszont olimpiarendezést nem lehet nyerni. S amikor végre összeszedte magát, így summázta ebbéli mondandóját.

„Ronggyá vertek volna.”

Mármint Los Angeles és Párizs.

Tényleg, micsoda fene nagy szégyen lett volna „kikapni” Párizstól vagy Los Angelestől. Mekkora szégyen érte már Párizst, amikor nem kapta meg a 2012-es olimpiát! S mióta világ a világ, ujjal mutogatnak az olimpiai rendezéséért sikertelenül kandidálókra. Micsoda sötét marhaság már ez. Soha a büdös életben senki nem törődött azzal, hogy ki nem kapott olimpiát, nemhogy szégyen lett volna.

De ha kivonjuk a történetből Párizst és Los Angelest, jön a meglepetés: Orbánnak máris igaza van.

Nagy szégyen lett volna a népszavazás – neki.

Miért? Azért, mert

„Ronggyá vertek volna.”

S ezek után már csak hab volt a tortán, hogy a Momentumot kikiáltotta a miniszterelnök az új SZDSZ-nek, a NER-es retorika szerint tehát az új közellenségnek. Nos, a félelme jogos. Minden félelme jogos.

Visszatérve pedig a rádióra, most nyilván a szokásos processzus jön, amit épp a napokban mesélt el lapunknak Mészáros Antónia. Orbán adás után kedvesen elbeszélgetett a riporterrel, elmagyarázta neki, miért lett volna nemzetrontó kikapnia egy népszavazáson, ami akár a vasárnapi zárva tartásról, akár egy olimpiai bejelentkezésről szólna, vagy bármiről. A rádiós bocsánatért esedező főnökein pedig keresztülnézett volna, s pár hét múlva röpül a riporter.

Ez a szégyen, meg annyi minden más Orbánhoz köthető dolog, például a bukott menekültellenes népszavazás.

Figyelmébe ajánljuk

Valóra vált forgatókönyv

1984-ben került a mozikba Rob Reiner első filmje, A turné (This Is Spinal Tap). Az áldokumentumfilm egyik főszereplője maga a rendező volt, aki az éppen amerikai turnén levő fiktív brit hard rock zenekar, a Spinal Tap történetét próbálta kibogozni.

Nézőpont

A filozófus-író (Denis Podaly­dès) tüdeje és mája közt apró kis foltot mutat ki az MRI-vizsgálat, de biztosítják afelől, hogy (egyelőre!) nem veszélyes a dolog.

Amikor győznek a hippik

  • - turcsányi -

Blaze Foley-nak volt egy kabátja. Ha egészen pontosak akarunk lenni, ez az egy kabátja volt neki – ez sem túl jó bőrben. Az ujját például vastag ezüstszínű ragasztószalaggal kellett megerősíteni, jól körbetekerni, mindkettőt – hogy le ne essenek.

Hibamátrix

  • Dékei Krisztina

Szűcs művészete a klasszikus, realista festészeti hagyományokon alapul, de távol áll a „valóságtól”.

Ozmózisok

Nádas Péter e hosszú, több mint négyszáz oldalas memoárját Mészöly Miklós, Polcz Alaine és Esterházy Péter köré fűzi föl. Könyvének témája négyük viszonya, vonzásaik és választásaik, személyiségük szerkezetének összeillő és egymáshoz nem illeszkedő elemei. És a háttérben természetesen ott van a korszak, a lassú hetvenes–nyolcvanas évek a kádári provinciában.

Mozaikkockák

A hazai neoavantgárd egyik meghatározó alakjaként Erdély Miklós (1928–1986) a sok műfajban alkotó, polihisztor művészek közé tartozott.

Abúzus, család

  • Balogh Magdolna

Egyéni hangú, markáns képviselője Ivana Dobrakovová a szlovák kritika által expat-prózaként emlegetett prózai iránynak. Ezzel az angol „expatriate”, azaz tartósan vagy ideiglenesen külföldön élő szóból eredő kifejezéssel azokra a művekre utalnak, amelyek a rendszerváltozás adta lehetőségekkel élve külföldön szerencsét próbáló fiatalok problémáiról beszélnek.