Nem volt szomorúbb dolog annál, ami ma reggel fogadta a budapestieket az utcán: jöttek sorra egymás után a totál kékre pingált villamosok az olimpiai hirdetéssel, híres sportolók többszörös életnagyságú arcmásával, s mindenkinek a képébe kiabálták: hazugság volt, hazugság volt, csak lopni akartunk. De már nem akarunk lopni sem, legalábbis úgy nem, hogy közben fenyegetve e lopvágy megalapozását. Tegnap ugyanis összeült a nagy olimpiai triumvirátus (Orbán Viktor miniszterelnök, Tarlós István főpolgármester, Borkai Zsolt MOB-elnök), összedugták a fejüket, s vésztanácsuk arra jutott, hagyjuk a francba az álmokat, hagyjuk a francba az egészet.
| ||
Persze, milyen triumvirátus az, ahol kettő a harmadik kegyelméből csücsül ott, ahol csücsül, s mindkettő tudja, hogy csupán addig, amíg jól viselkedik – Borkai speciel addig sem, az ő napjai, sőt percei meg vannak számlálva a hivatalában. Nem triumvirátus volt ott, hanem az, hogy Orbán eligazítást tartott: menekülünk hanyatt-homlok, el-eblábalunk világtalan világig, s tiétek érte a dicsőség. Igen, főnök. Ezt már láttuk egyszer. Egyszer? Százszor. De legutóbb kétségkívül a vasárnapi boltzár esetekor: nem volt az még egy éve sem! A kormány 2016. április 11-én vonta vissza a vonatkozó törvényt. Akkor is volt minden, de azután, hogy kopaszokat vezényeltek a választási irodához, hogy ellökdössék a népszavazási kérelmet benyújtó ellenzéki képviselőt, nyilvánvaló lett, hogy eszközeik mennyire végesek és nevetségesek, s csak idő kérdése volt, hogy egy kérdés csak átmenjen. És amikor átment, Orbán nem habozott, s elfutott tényleg az első szembejövő kérdés elől. Ma meg már kopaszai sem voltak, csak a félelem, hogy beleléphet-e másodszor is ugyanabba a folyóba. Vajon elszaladhat-e ismét. Úgy látszik, nem látott más kigázolást. Orbán ugyanis pont olyan, mint a leggyávább utcagyerek: akkor nagy a szája, akkor támad, ha biztos a túlerőben. Egy az egyben elég csak toppantani egyet, s már kereket is oldott – megírtuk ezt már egy csomószor. Ennyit ér közel harminc év politikai tapasztalata, ennyit ér Orbán jelenleg viselt hatalma, jön egy maroknyi fiatalember, aki tudja, hogy mit akar, s kész, vége: potty a gatyába. De nyugi, már forralja a bosszút. Már hogyne forralná, mert több ment itt is a levesbe, mint az olimpiai előkészületek során eszközölhető túlszámlázás, sundám-bundám csóresz. Ugyanis ezzel Orbán nemzetközi sportszervezői karrierjének vége: eztán már csak a Puskás-díj átadóján lehet fotózkodni rég kiöregedett sztárokkal. Mert lehet ugyan, hogy Budapest nem nyerte volna el Párizzsal szemben a rendezés jogát, de nagy szüksége volt rá a Nemzetközi Olimpiai Bizottságnak – különösen Hamburg és Róma visszalépése után – afféle fügefalevélként, hogy lám, mekkora a versengés az ötkarikás játékok rendezéséért. Korántsem véletlen, hogy Thomas Bach NOB-elnök nem tétovázott öt napig, hanem még aznap, amikor világgá futott a 266 151 aláírás híre, megeresztett egy szerfelett csalódott nyilatkozatot. Eztán már aligha fog ő több olimpiai fáklyát ajándékozni Orbán Viktornak, s a láng is gondosan messzire kerüli majd Felcsútot.
S hogy hazai vezetői karrierje meddig tart még, az ettől fogva nemcsak a magukat kéjesen vaknak és süketnek, olykor elmeroggyantnak tettető hívein múlik, hanem azon is, képes lesz-e felnőni valaki vagy valami a közakarat e 266 151 bátor aláírása mellé.
