Pedig az egész család nagyon odafigyelt, hiszen tudták, iskolaidőben csak „hitelt érdemlő” orvosi, szülői vagy tanári igazolással tartózkodhat iskolán kívül a gyerek. Ezért amikor Kati bármi okból kimaradt az iskolából, mindenhová igazolással a zsebében járt. A játszótérre is vitte magával a szülők által gondosan szignózott, hivatalos adatokkal hitelesített papírt. El ne veszítsd, Katika, mert baj lesz – mondta az anyja, és mosolyogni próbált. De aznap elmaradt a hatodik óra, és Kati egyedül indult hazafelé. A rendőrök megállították, és mivel nem volt nála hiteles igazolás, visszakísérték az iskolába. Az igazgató idegesen beszélt a rendőrökkel, a szülei vitték haza. Ekkor tanulta meg, hogy a rendőröktől félni kell.
Tizenegy éves volt, amikor az iskolaőr először „bántalmazta”. Ezt persze csak az apja mondta így, amikor az anyjával veszekedtek. (Apa kiabált, anya sírt, a lány az ajtóból figyelt.) Kati az iskolaőrnek adott igazat, mert tudta jól, hogy az jogosan járt el, amikor a hangoskodó barátnőjével együtt berángatta az udvarról.
Tizennégy évesen Kati ellógott matekóráról. Nem egyedül, egy fiúval. Az izgalom, hogy elkaphatják őket, még jobban összehozta a fiatalokat. Minden sarkon körülnéztek, jön-e a rendőr. A folyóparton a fák alá bújtak el, ott nem láthatja őket senki. Gyönyörű délután volt.
Kati már középiskolás volt, amikor egyik osztálytársát elítélték közokirat-hamisításért – saját maga által írt szülői igazolást találtak a zsebében. Akkor Kati apja végre elmesélte, hogyan kezdődött ez az egész. Mikor még kicsi voltál, nem sokkal azután, hogy kialakult a Nemzeti Együttműködés Rendszere, a belügyminiszter a fejébe vette, hogy rendet kell tenni a gyerekek között is. Többször is nekifutott, de végül csak felállt az iskolaőrség, és az iskolakerülőkkel szemben is egyre szigorúbban léphettek fel a rendőrök. Tudod, kislányom, a tanárok eleinte tiltakoztak, ha nem is túl hangosan, de aztán a Pedagógus Kar felállítása után, amikor az ő magánéletükbe is beleszólhatott az állam, és minden évben bizonyítaniuk kellett, hogy erkölcsös életet élnek, na, akkor már senki nem mert panaszkodni. Ezt meg kell értenünk.
Apja elmesélte Katinak, hogy még élesen emlékszik rá, amikor az első feljelentést tették igazolatlanul hiányzó gyerek ellen. Csodálkoztam, hogy nem tiltakozik senki, aztán én is hamar megszoktam. Csak akkor volt némi felzúdulás, amikor kiszivárgott az egész rendszabályozást sokkal egyszerűbbé tevő rendelet tervezete (az ellenzék úgy hívta: „lex Habony”), amelynek lényege abban állt, hogy a sok iskolaőr, rendőr és a tanári erkölcsök fáradságos ellenőrzése helyett egyszerűen minden reggel gyomorba rúgják az összes pedagógust és diákot. A belső hatástanulmány szerint a „lex Habony” sokkal eredményesebben és olcsóbban szolgálta volna ugyanazt a célt, amit a kormány szerteágazó intézkedései céloztak. Végül ennek bevezetése munkaerőhiány miatt elmaradt (a „reggeli eligazítást” senki nem akarta megtartani), de minden más ment a maga útján.
És ez most már mindig így marad? – kérdezte Kati, aki úgy látta, apja sem örül feltétlenül ennek a szép új világnak. Talán nem, kislányom, nagyon bízom benne, hogy a hétvégén végre megállapodik egymással az Együtt 2022 és az MSZP, és akkor talán jobbra fordulnak a dolgok.
