Semmi gond, a lélegeztető gépek ott állnak már a nappaliban

  • Artner Szilvia
  • 2020. március 28.

Narancsblog

Magára hagyva, fegyvertelenül küzd az ország népe, hej!

Elegem van az újságíró hibáztatásból. Rosszul érint, ha egy helyi vezető, aki kötelezően kiteszi a közösségi oldalára az operatív törzs napiparancsait, még önszorgalomból odabiggyeszti, hogy a „baloldali álmédia” információival ellentétben. Persze lehet, hogy központi utasítást kapott rá, mint a kormánylapok szerkesztői is, hogy például hétfőn tessék szíves komcsizni egy kicsit, különben azzal foglalkozik majd a lakosság, hogy azt állítottuk, nem kell maszk, pedig csak azért mondtuk, mert nincs maszk. Ez félrevezetés és veszélyeztetés.

Közben megőrülök az értelmes magyar lakosság legyünk önkéntesek és dobjunk össze mániájától is.

A legújabb ötlet, hogy hagyjuk a politizálást, fogjunk össze a bajban,

menjünk önkéntesnek a kórházakba, mert nem bírja az egészségügyi személyzet a terhelést. Mi van? Dobjunk össze lakásra a kilakoltatott anyukának, műtétre a beteg fiúnak, támogassuk a független médiát, hogy az igazat olvashassuk, vigyünk budi papírt a Jánosba, miközben dübörög a magyar gazdaság, s most vészhelyzetben, koronavírus járvánnyal a nyakunkon meg menjünk és kapjuk el a járványt. Ingyen és bérmentve, mert megszűnt a munkahelyünk, az ápolóink meg Angliában vannak, hisz nem akartak, tudtak éhbérért dolgozni már öt évvel ezelőtt sem itt. Arról viszont nem értesültünk az operatív törzstől, hogy ha még egyszer azt üzeni a kórház, hogy baj van, akkor a kormány megemeli az egészségügyi dolgozók fizetését, javítja a körülményeiket és fizetett munkát ad a lakosság munkanélkülivé vált részének az egészségügyben.

Itt tartunk most. Az állami „igazmédia” nem kérdezi az orvosokat, az egyedüli autentikus adatszolgáltatókat arról, hogy mi a helyzet, mire volna szükségük. Így az egészségügyesek közvetlenül tájékoztatják a hozzátartozókat arról, hogy nem érkezett meg múlt hétfőre a beígért védőruházat,

nem esznek rendesen sem ők, sem a betegek,

kimerültek és munka után hazamennek a családjukhoz, akiket veszélyeztetnek. A lakosság meg, amelyik félti a hozzátartozóját, a beteget, az orvost, az ápolót, kétségbeesetten terjeszti a hírt és indul is a harcba a vírussal fegyvertelenül. Nem olyan ez, mintha lenne egy ország magára hagyva és lenne egy másik, amelyikben semmi gond, a lélegeztető gépek és a személyzet ott állnak már a nappaliban? Sötétben tapogatózunk és a kijárási tilalom is csak korlátozás, mely szerint a 65 év felettiek, akiknek eddig javasolt volt az otthonmaradás, most elmehetnek boltba délelőtt.

Ezeket az anomáliákat kellene megmagyaráznia a lakosság számára ma egy újságírónak. Ember legyen a talpán, aki itt és most tájékoztatni tud. Ha pedig tényleg utánajár, odamegy a kórházba, megkérdezi az orvost, a hozzátartozót és megírja, hogy mi van, akkor ő az, aki a pánikot kelt a lakosság körében.

Az újságírás egy szakma, ugyanakkor hivatás is, mint az orvosé.

Normális esetben nem párthűségből osztogatják sem a kórházigazgatói, sem a főszerkesztői posztokat.

Nem az újságírók veszélyesek a lakosságra, hanem a rossz szervezés és béna kommunikáció. Hogy készek elindulni az emberek önkéntesnek a kórházakba, az körülbelül a tájékoztatás hiánya miatt van, meg azért, mert nem látják, hogy a 133 bátor ember elindult volna segíteni.

Szóval káosz van és nem a lapok szerkesztőségében. A koronavírus mindeközben nem részrehajló, igazi demokrata, azt kapja el, aki szembejön. De minimum közömbös, ahogy a természet is az, amely ezzel az emberiségnek nevezett púppal a hátán igyekszik épp helyrebillenteni magát. Mi, újságírók is és mindenki más annyit tehetünk érte, hogy segítünk neki, a legjobb tudásunk szerint. Minden más esetben gondoljunk arra, hogy a természet törvényeinek oltárán feláldozni magunkat lehet hősies, az inkompetenciába belehalni viszont értelmetlen.

Figyelmébe ajánljuk

Céltalan poroszkálás

A két fivér, Lee (Will Poulter) és Julius (Jacob Elordi) ígéretet tesznek egymásnak: miután leszereltek a koreai háborús szolgálatból, a veteránnyugdíjukból házat vesznek maguknak Kalifornia dinamikusan növekvő elővárosainak egyikében.

Autósmozi

  • - turcsányi -

Vannak a modern amerikai mitológiának Európából nézvést érthető és kevésbé érthető aktorai és momentumai. Mindet egyben testesíti meg a Magyarországon valamikor a nyolcvanas években futó Hazárd megye lordjai című, s az Egyesült Államokan 1979 és 1985 között 146 részt megérő televíziós „kalandsorozat”, amely ráadásul még legalább három mozifilmet is fialt a tengerentúli közönség legnagyobb örömére, s Európa kisebb furcsálkodására.

Húsban, szőrben

Mi maradt élő a Pécs 2010 Európa Kulturális Fővárosa programból? Nem túl hosszú a sor. A Tudásközpont és a Zsolnay Örökségkezelő Nkft. kulturális intézményei: a Zsolnay Negyed és a Kodály Központ, és a Zsolnay Negyedben az eleve kiállítótérnek épült m21 Galéria, amelynek mérete tekintélyes, minősége pedig európai színvonalú.

Rémek és rémültek

Konkrét évszám nem hangzik el az előadásban, annyi azonban igen, hogy negyven évvel vagyunk a háború után. A rendszerbontás, rendszerváltás szavak is a nyolcvanas éveket idézik. (Meg egyre inkább a jelent.)

Az igazságnak kín ez a kor

A családregény szó hallatán rendre vaskos kötetekre gondolunk, táblázatokra a nemzedékek fejben tartásához, eszünkbe juthat a Száz év magány utolsó utáni oldalán a kismillió Buendía szisztematikus elrendezése is.

Kultúrnemzet

„A nemzetgazdasági miniszter úr, Varga Mihály 900 millió forintot biztosított ennek az épületnek a felújítására – nyilván jó összeköttetésének köszönhetően. Lám, egy nemzeti kormányban még a pénzügyminiszter is úgy gondolja, hogy a kultúra nemcsak egy sor a magyar költségvetésben, hanem erőforrás, amelynek az ország sikereit köszönhetjük.”