Elegem van az újságíró hibáztatásból. Rosszul érint, ha egy helyi vezető, aki kötelezően kiteszi a közösségi oldalára az operatív törzs napiparancsait, még önszorgalomból odabiggyeszti, hogy a „baloldali álmédia” információival ellentétben. Persze lehet, hogy központi utasítást kapott rá, mint a kormánylapok szerkesztői is, hogy például hétfőn tessék szíves komcsizni egy kicsit, különben azzal foglalkozik majd a lakosság, hogy azt állítottuk, nem kell maszk, pedig csak azért mondtuk, mert nincs maszk. Ez félrevezetés és veszélyeztetés.
Közben megőrülök az értelmes magyar lakosság legyünk önkéntesek és dobjunk össze mániájától is.
A legújabb ötlet, hogy hagyjuk a politizálást, fogjunk össze a bajban,
menjünk önkéntesnek a kórházakba, mert nem bírja az egészségügyi személyzet a terhelést. Mi van? Dobjunk össze lakásra a kilakoltatott anyukának, műtétre a beteg fiúnak, támogassuk a független médiát, hogy az igazat olvashassuk, vigyünk budi papírt a Jánosba, miközben dübörög a magyar gazdaság, s most vészhelyzetben, koronavírus járvánnyal a nyakunkon meg menjünk és kapjuk el a járványt. Ingyen és bérmentve, mert megszűnt a munkahelyünk, az ápolóink meg Angliában vannak, hisz nem akartak, tudtak éhbérért dolgozni már öt évvel ezelőtt sem itt. Arról viszont nem értesültünk az operatív törzstől, hogy ha még egyszer azt üzeni a kórház, hogy baj van, akkor a kormány megemeli az egészségügyi dolgozók fizetését, javítja a körülményeiket és fizetett munkát ad a lakosság munkanélkülivé vált részének az egészségügyben.
Itt tartunk most. Az állami „igazmédia” nem kérdezi az orvosokat, az egyedüli autentikus adatszolgáltatókat arról, hogy mi a helyzet, mire volna szükségük. Így az egészségügyesek közvetlenül tájékoztatják a hozzátartozókat arról, hogy nem érkezett meg múlt hétfőre a beígért védőruházat,
nem esznek rendesen sem ők, sem a betegek,
kimerültek és munka után hazamennek a családjukhoz, akiket veszélyeztetnek. A lakosság meg, amelyik félti a hozzátartozóját, a beteget, az orvost, az ápolót, kétségbeesetten terjeszti a hírt és indul is a harcba a vírussal fegyvertelenül. Nem olyan ez, mintha lenne egy ország magára hagyva és lenne egy másik, amelyikben semmi gond, a lélegeztető gépek és a személyzet ott állnak már a nappaliban? Sötétben tapogatózunk és a kijárási tilalom is csak korlátozás, mely szerint a 65 év felettiek, akiknek eddig javasolt volt az otthonmaradás, most elmehetnek boltba délelőtt.
Ezeket az anomáliákat kellene megmagyaráznia a lakosság számára ma egy újságírónak. Ember legyen a talpán, aki itt és most tájékoztatni tud. Ha pedig tényleg utánajár, odamegy a kórházba, megkérdezi az orvost, a hozzátartozót és megírja, hogy mi van, akkor ő az, aki a pánikot kelt a lakosság körében.
Az újságírás egy szakma, ugyanakkor hivatás is, mint az orvosé.
Normális esetben nem párthűségből osztogatják sem a kórházigazgatói, sem a főszerkesztői posztokat.
Nem az újságírók veszélyesek a lakosságra, hanem a rossz szervezés és béna kommunikáció. Hogy készek elindulni az emberek önkéntesnek a kórházakba, az körülbelül a tájékoztatás hiánya miatt van, meg azért, mert nem látják, hogy a 133 bátor ember elindult volna segíteni.
Szóval káosz van és nem a lapok szerkesztőségében. A koronavírus mindeközben nem részrehajló, igazi demokrata, azt kapja el, aki szembejön. De minimum közömbös, ahogy a természet is az, amely ezzel az emberiségnek nevezett púppal a hátán igyekszik épp helyrebillenteni magát. Mi, újságírók is és mindenki más annyit tehetünk érte, hogy segítünk neki, a legjobb tudásunk szerint. Minden más esetben gondoljunk arra, hogy a természet törvényeinek oltárán feláldozni magunkat lehet hősies, az inkompetenciába belehalni viszont értelmetlen.
