Semmi gond, a lélegeztető gépek ott állnak már a nappaliban

  • Artner Szilvia
  • 2020. március 28.

Narancsblog

Magára hagyva, fegyvertelenül küzd az ország népe, hej!

Elegem van az újságíró hibáztatásból. Rosszul érint, ha egy helyi vezető, aki kötelezően kiteszi a közösségi oldalára az operatív törzs napiparancsait, még önszorgalomból odabiggyeszti, hogy a „baloldali álmédia” információival ellentétben. Persze lehet, hogy központi utasítást kapott rá, mint a kormánylapok szerkesztői is, hogy például hétfőn tessék szíves komcsizni egy kicsit, különben azzal foglalkozik majd a lakosság, hogy azt állítottuk, nem kell maszk, pedig csak azért mondtuk, mert nincs maszk. Ez félrevezetés és veszélyeztetés.

Közben megőrülök az értelmes magyar lakosság legyünk önkéntesek és dobjunk össze mániájától is.

A legújabb ötlet, hogy hagyjuk a politizálást, fogjunk össze a bajban,

menjünk önkéntesnek a kórházakba, mert nem bírja az egészségügyi személyzet a terhelést. Mi van? Dobjunk össze lakásra a kilakoltatott anyukának, műtétre a beteg fiúnak, támogassuk a független médiát, hogy az igazat olvashassuk, vigyünk budi papírt a Jánosba, miközben dübörög a magyar gazdaság, s most vészhelyzetben, koronavírus járvánnyal a nyakunkon meg menjünk és kapjuk el a járványt. Ingyen és bérmentve, mert megszűnt a munkahelyünk, az ápolóink meg Angliában vannak, hisz nem akartak, tudtak éhbérért dolgozni már öt évvel ezelőtt sem itt. Arról viszont nem értesültünk az operatív törzstől, hogy ha még egyszer azt üzeni a kórház, hogy baj van, akkor a kormány megemeli az egészségügyi dolgozók fizetését, javítja a körülményeiket és fizetett munkát ad a lakosság munkanélkülivé vált részének az egészségügyben.

Itt tartunk most. Az állami „igazmédia” nem kérdezi az orvosokat, az egyedüli autentikus adatszolgáltatókat arról, hogy mi a helyzet, mire volna szükségük. Így az egészségügyesek közvetlenül tájékoztatják a hozzátartozókat arról, hogy nem érkezett meg múlt hétfőre a beígért védőruházat,

nem esznek rendesen sem ők, sem a betegek,

kimerültek és munka után hazamennek a családjukhoz, akiket veszélyeztetnek. A lakosság meg, amelyik félti a hozzátartozóját, a beteget, az orvost, az ápolót, kétségbeesetten terjeszti a hírt és indul is a harcba a vírussal fegyvertelenül. Nem olyan ez, mintha lenne egy ország magára hagyva és lenne egy másik, amelyikben semmi gond, a lélegeztető gépek és a személyzet ott állnak már a nappaliban? Sötétben tapogatózunk és a kijárási tilalom is csak korlátozás, mely szerint a 65 év felettiek, akiknek eddig javasolt volt az otthonmaradás, most elmehetnek boltba délelőtt.

Ezeket az anomáliákat kellene megmagyaráznia a lakosság számára ma egy újságírónak. Ember legyen a talpán, aki itt és most tájékoztatni tud. Ha pedig tényleg utánajár, odamegy a kórházba, megkérdezi az orvost, a hozzátartozót és megírja, hogy mi van, akkor ő az, aki a pánikot kelt a lakosság körében.

Az újságírás egy szakma, ugyanakkor hivatás is, mint az orvosé.

Normális esetben nem párthűségből osztogatják sem a kórházigazgatói, sem a főszerkesztői posztokat.

Nem az újságírók veszélyesek a lakosságra, hanem a rossz szervezés és béna kommunikáció. Hogy készek elindulni az emberek önkéntesnek a kórházakba, az körülbelül a tájékoztatás hiánya miatt van, meg azért, mert nem látják, hogy a 133 bátor ember elindult volna segíteni.

Szóval káosz van és nem a lapok szerkesztőségében. A koronavírus mindeközben nem részrehajló, igazi demokrata, azt kapja el, aki szembejön. De minimum közömbös, ahogy a természet is az, amely ezzel az emberiségnek nevezett púppal a hátán igyekszik épp helyrebillenteni magát. Mi, újságírók is és mindenki más annyit tehetünk érte, hogy segítünk neki, a legjobb tudásunk szerint. Minden más esetben gondoljunk arra, hogy a természet törvényeinek oltárán feláldozni magunkat lehet hősies, az inkompetenciába belehalni viszont értelmetlen.

Figyelmébe ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Vezető és Megvezető

Ha valaki megnézi a korabeli filmhíradókat, azt látja, hogy Hitlerért rajongtak a németek. És nem csak a németek. A múlt század harmincas éveinek a gazdasági válságból éppen csak kilábaló Európájában (korántsem csak térségünkben) sokan szerettek volna egy erőt felmutatni képes vezetőt, aki munkát ad, megélhetést, sőt jólétet, nemzeti öntudatot, egységet, nagyságot – és megnevezi azokat, akik miatt mindez hiányzik.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.

Hallják, hogy dübörgünk?

A megfelelően lezárt múlt nem szólhat vissza – ennyit gondolnak történelmünkről azok a politikai aktorok, akik országuk kacskaringós, rejtélyekben gazdag, ám forrásokban annál szegényebb előtörténetét ideológiai támaszként szeretnék használni ahhoz, hogy legitimálják jelenkori uralmi rendszerüket, amely leg­inkább valami korrupt autokrácia.

Próbaidő

Az eredetileg 2010-es kötet az első, amelyet a szerző halála óta kézbe vehettünk, immár egy lezárt, befejezett életmű felől olvasva. A mű megjelenésével a magyar nyelvű regénysorozat csaknem teljessé vált. Címe, története, egész miliője, bár az újrakezdés, újrakapcsolódás kérdéskörét járja körül, mégis mintha csak a szerzőt, vele együtt az életet, a lehetőségeket búcsúztatná.