Áder János villámgyors tollának köszönhetően a mai naptól életbe lépett a Parlamenten tegnap átvert koronavírus elleni védekezésről szóló, köznépi nevén felhatalmazási törvény. Bár a törvény formálisan kiterjeszti a miniszterelnök és a kormány mozgásterét, megalkotásának aligha ez volt az elsődleges célja.
Orbán hatalomgyakorlásának a kétharmad birtokában és az Alkotmánybíróság megszállása után békeidőben sem nagyon volt alkotmányos korlátja, rendkívüli jogrendben még kevésbé. Az új jogszabály nem azt szolgálja, hogy megtehessen valami olyasmit, amit egyébként nem tenne meg; inkább olyan politikai klímát akar teremteni általa, amelyben sokkal nehezebbé válik vagy
ellehetetlenül a kormány koronavírussal kapcsolatos intézkedéseinek bírálata.
A nemzetközi elemzések többnyire azt emelik ki, hogy a felhatalmazási törvény után Orbán rendeletekkel kormányozhat, és korlátlan ideig hatályban tarthatja a március 11-én elrendelt veszélyhelyzetet. Mindkét pont félreértés.
A kormány a veszélyhelyzet kihirdetésétől fogva rendeletekkel kormányozhat, maga az Alaptörvény mondja ki, hogy veszélyhelyzetben „rendeletet alkothat, amellyel egyes törvények alkalmazását felfüggesztheti, törvényi rendelkezésektől eltérhet.” Eddig a katasztrófavédelmi törvény többé-kevésbé tételesen felsorolta azokat az intézkedéseket, amelyeket a kormány veszélyhelyzetben rendeleti úton meghozhat.
A felhatalmazási törvény ezt a kört korlátlanul kitágítja, konkrétan azt tartalmazza, hogy a kormány a katasztrófavédelmi törvényben foglaltakon túlmenően is eltérhet a törvényektől. Ez lényeges különbségnek tűnik, ugyanakkor érdemes kiemelni, hogy a kormány a felhatalmazási törvény előtt is hozott olyan rendeleteket, amelyeket a katasztrófavédelmi törvény alapján nem hozhatott volna meg – ilyen volt az ítélkezési szünet elrendelése vagy a hitelfizetési moratórium -, ennek mégsem lett semmi következménye, igazán szóvá sem tette senki.
| ||
A veszélyhelyzet kihirdetése és visszavonása is a kormány kezében volt már a felhatalmazási törvény előtt is. Az Alaptörvény szerinti 15 napos időkorlát nem magára a veszélyhelyzetre vonatkozik, hanem a veszélyhelyzet alatt alkotott rendeletekre. Ezek 15 nap elteltével hatályukat vesztik, kivéve, ha meghosszabbításukra az Országgyűlés felhatalmazza a kormányt.
Ezt a felhatalmazást adja meg a felhatalmazási törvény. Azonban nem az történt, hogy a kormány egyesével vagy akár csomagban bevitte az eddig hozott rendeleteit a Parlament elé, és kérte a meghosszabbításukat. A meghosszabbítást a felhatalmazási törvény
minden eddigi és a veszélyhelyzet végéig meghozandó minden további rendeletre megadja, időkorlát nélkül.
Ez nyilvánvalóan ellentétes az alkotmány szellemével és az elemi logikával: a Parlament demokráciában nem adhat felhatalmazást olyan intézkedések korlátlan idejű hatályban tartására, amelyek tartalmáról fogalma sem lehet.
Orbán kényelmes parlamenti többségével simán megtehetné, hogy 15 naponta beadja a rendeleteit az Országgyűlésnek, nyilván nem lenne gond a meghosszabbításukkal. Akkor mi szüksége volt az előre megadott biankó felhatalmazásra?
Az első válasz az, hogy Orbán a politikai megosztottság fenntartására törekedett, el akart kerülni egy olyan helyzetet, amelyben egy platformra kerülhetne az ellenzékkel. Ha csak az eddigi rendeletek fenntartásáról kellett volna szavazni, az ellenzék nagy része vagy akár egésze igent nyomott volna, hiszen az intézkedések irányával egyetértenek, inkább azért bírálják a kormányt, mert nem tett eleget a védekezésben. A felhatalmazási törvénnyel lehetett elérni, hogy az ellenzék nemmel szavazzon, így folytatódhat a lejáratásuk a propagandamédiában.
| ||
Bár az ellenzék felhatalmazási törvény nélkül sem tudta volna meggátolni Orbánt a rendeleti kormányzásban, az egyes rendeletekről – azok meghosszabbításakor – elkerülhetetlenül vita lett volna a Parlamentben.
A biankó felhatalmazás ezt iktatja ki.
A felhatalmazási törvény tartalmazza, hogy a kormány a rendeletekről rendszeresen tájékoztatja az Országgyűlést, de a tájékoztatás nem ugyanaz, mint a vita és a szavazás, ráadásul a törvény kifejezetten készül arra, hogy a Parlament a járvány miatt nem tud ülésezni (az elektronikus szavazás lehetőségétől pedig elzárkózott a kormánypárt.)
Bármit gondolunk is a parlamenti politizálás értelméről az Orbán-rendszerben, tény, hogy a koronavírus-helyzettel kapcsolatos tisztánlátáshoz eddig inkább hozzájárultak a parlamenti viták, mint Müller tisztifőorvos és Lakatos ezredes sajtótájékoztatói. A miniszterelnök parlamenti felszólalásaiból és viszontválaszaiból derült ki például, hogy (elvben) milyen prioritási sorrendben jutnak maszkhoz az egészségügyi dolgozók, de többször beszélt az Országgyűlésben a fertőzöttek állapotáról is (hányan mutatnak tüneteket, hányan vannak intenzív osztályon stb.).
Az ellenzéki frakciók számára is jó lehetőség volt a parlamenti ülés, hogy elmondják, mit csinálnának másképp, milyen intézkedéseket vagy információkat követelnek a kormánytól. Ha a Parlamentben többé nem kell érdemben tárgyalni a koronavírusról, esetleg össze sem hívják az Országgyűlést, azzal a vitának ez a fontos terepe veszik el.
| ||
A felhatalmazási törvény megmutatta: járványhelyzetben is Orbán első gondolatai között szerepel, hogy miként járathatná le az ellenzéket, és hogyan fojthatná el a lehető legteljesebben a nyilvános vitát saját válságkezelő lépéseiről (utóbbi célt szolgálja a rémhírterjesztés tényállásának a törvény részeként végrehajtott szigorítása is). Ez a hozzáállás
elsősorban nem azért aggasztó, mert a mainál is autokratikusabb hatalomgyakorlást vetít előre,
hanem azért, mert a járványhelyzet hatékony kezelését veszélyezteti. Járvány hiányában is fontos lenne, hogy a kormány meghallgassa a kívülről érkező véleményeket, és megindokolja az állampolgárok felé, mit miért tesz. Most viszont egyenesen az életünk múlhat rajta.
