Csinibaba
| ||
Hihetetlen belegondolni, hogy a 90-es évek végén Tímár Péter zenés filmje képes volt olyan retróőrületet kirobbantani hazánkban, amely messze túlmutatott a mozik szűkös terein. A Csinibaba nyomában kiállítást rendeztek a Várban, a Kispál és a Borz pedig igazi sztárzenekarrá vált, mintha legalábbis a magyar Hairről lett volna szó, miközben Tímár alkotása igazi fércmű, amely még videoklipnek is nagyon sovány lett volna.
Az élet szép
| ||
Hét Oscar-jelölésével és három győzelmével (legjobb férfi színész, legjobb külföldi film, legjobb zene) Roberto Benigni holokausztkomédiája iskolapéldája annak, amikor egy filmet messze az értékein felül kezelnek – hiszen született már korábban is komikusi feldolgozása a holokausztnak, ráadásul semmivel sem rosszabb, mint Benignié, csakhogy az Életvonat című komédiát nem lengte át a nagy nevettető pátosza. Meg is maradt kevesek kedvencének, míg a nagy nevettető bátor és fontos filmjével az Oscar-partik hősévé nemesedett. Nézhetjük persze úgy is, hogy 1999 az idegesítő giccsek versenye volt (futottak még: Ryan közlegény megmentése, Szerelmes Shakespeare), s e tekintetben Benigni nem tett mást, mint csatlakozott a nemzetközi élvonalhoz.
Harcosok klubja
| ||
Túlértékelt mozi nem csak rossz film lehet, és ezt David Fincher máig legnagyobb dobása kiválóan példázza. Igen, a Harcosok klubja intenzív, sötéten vicces és itt-ott kifejezetten szexi darab, de csak egy szórakoztató műfaji menet, rekreációs céloknak tökéletesen megfelelő képdrog az agynak, semmi más. Hogy nagyon sokan tengermély létfilozófiát, a kapitalista társadalmak (és az IKEA-bútorok) pengeéles kritikáját, egy 21. századi új vallás ígéretét látták benne, nos, ezzel kapcsolatban a film Tyler Durdenének biztos akadna pár rendkívül gonosz megjegyzése – és bárcsak a stáblista alatt végigmondta volna ezeket helyettünk!
Lost Highway – Útvesztőben
| ||
David Lynch nem szívesen bízta volna másra egy Lynch-paródia megrendezését, így inkább saját maga készítette el. A lángoló házzal, Marilyn Mansonnel, vörös függönnyel, Bill Pullman kutyaszemével, zavaros elbeszéléssel és egyéb kínosságokkal ékesített Lost Highway nem a mozirajongóknak, hanem a hivatalos és önjelölt filmesztétáknak készült, akik szürrealizmust, álomlogikát és egyebeket emlegetnek, pedig kacaghatnának is önfeledten, ha már vicc került a szemük elé.
Macska-jaj
| ||
Harsogva nótázó cigányok másznak fel a fára – összegezhetjük Emir Kusturica kegyetlenül hosszúra nyújtott, hamis balkáni überközhelyekből összetákolt umca-umca videoklipjének leglényegét. Bemutatása idején úgy lelkesedtek érte a népek, mint a popsztárokért, de nagyon reméljük, hogy ma már mindenki pironkodva gondol vissza erre, ahogy az ágy fölé celluxozott egykori Bros-poszterekre szokás.
Mindent anyámról
| ||
Valamikor a nyolcvanas évek elején, feltehetően Federico Fellini A nők városa című filmjének hatása alatt valaki rájött, hogy a legnagyobb filmrendezők is meg fognak hamarost öregedni, s itt állunk majd hülyén. Nekiláttak hát utódokat keresni, minimum kétségbeesetten. E kétségbeesett kutatás – melynek egyetlen szempontja az volt, hogy legyen a művész egyszerre bizarr és veszélytelen – dobta felszínre Pedro Almodóvart is. Nála aztán mindig volt minden, mint karácsonykor, teljesen tét nélkül, legtöbbször nagyképű unalomba és nyálas önsajnálatba csomagolva. A Mindent anyámról e szempontból tagadhatatlan betetőző alkotás, van itt égő kocsiból fejedre eső kolerás mellbőségtől kezdve apai, anyai (vagy fordítva, ezen még vitatkozik a korszerű filmtudomány), csak spiritusz nincsen. Valójában semmi nincsen.
A napfény íze
| ||
Szép idők voltak a kései kilencvenesek, amikor még mozifilmekről vitázott az értelmiség színe-java: Szabó István magnum opusának ürügyén például György Péterrel Haraszti Miklós bonyolódott pengeváltásba (csakhogy a film vívóvonulatánál maradjunk), de Ungvári Tamás, Vitányi Iván és Örkény Antal is észrevétette magát a Sonnenschein/Sors-ügyben, és Debreczeni József sem maradhatott ki a diskurzusból. Szabó István óramotívumokban és asszimilációs dilemmákban gazdag, majd’ háromórás filmjében lepereg a huszadik századi magyar történelem – az angol(szász) színjátszás legjava igyekezett otthon érezni magát egy magyar zsidó család fel-le emelkedésének történetében. Ralph Fiennes három szerepet alakított, William Hurt és Rachel Weisz csak egyet-egyet (befigyelt az akkor még csak majdnem híres Mark Strong), ami kétségtelenül jót tett a film nemzetközi fogadtatásának, de a huszadik század és benne a magyar út felvillantására – úgy, hogy azt magyar és külföldi egyaránt megértse – a három óra meglehetősen kevésnek bizonyult. Ha tévésorozat készül a Sonnenschein család történetéből, mint ahogy azt eredetileg tervezték is, talán egy kevésbé tanárbácsis, képeskönyvszerű verzió születik.
Presszó
| ||
Ha hagyják annyiban a dolgot, akkor ma minden valószínűség szerint úgy emlékeznénk meg a filmről, mint korának szerencsésen elsült válságtermékéről (1 kameraállás, 1 presszó, sok szereplő, rengeteg duma), de csak nem bírták hagyni; Sas Tamás valamiért azt gondolta, hogy ami akkor és ott (1998, Magyarország, Budapest) némi nézői jóindulattal jónak volt mondható, az tíz év elteltével is jó lesz. Jó lesz tévésorozatként, és jó mozifilmként, mert amire egyszer ráfogják, hogy kultikus, annak ugye folytatást kell gyártani. A legenda folytatódik – állt a beharangozókban, s innen már tényleg nem lehetett győzni. Az előre megfontolt üzleti szándékkal elkövetett folytatás felől nézve az a kevés csak még kevesebb lett, amit az eredeti Presszó adott a népnek.
Törökfürdő
| ||
Ferzan Özpetek irodájának a falára simán ki lehetne akasztani a legendák hollywoodi táblácskáját, amin az állott, hogy „Nem elég szépöcsém, hogy magyar vagy, tehetségesnek is kell lenned!” Csak hát a magyar szót kellene „homoszexuális beállítottságúra” cserélni. A Törökfürdő című mű pár hülye viccel megbolondítva pedig önmagában is elmenne egy Özpetek-paródiának. Az a rengeteg képes Isztambul-közhely, amit a művész a szereplői köré varázsol, prímán illusztrálja Özpetek döntő állítását, miszerint embernek (jó, akkor homo sapiensnek) lenni nehéz, de szép dolog. Ostobának és unalmasnak lenni pedig szintén nehéz, de legalább jól fizető.
Witman fiúk
| ||
Szász János jól pillanataiban a míves, kevésbé jókban az élére vasalt semmit mondás rendezője. Szereplői néznek nagyokat, s nagyon hosszú időbe telik nekik, mire lenyomják a nappali szoba rézkilincsét – közben háromszor elmegy a díszletező (valami újabb kis baszért a komódra), s kétszer a ruhás (még három pár gojzervarrott lábbeliért a hősnőnek). Szász szerfelett divatos főszereplői gondolat hiányában úgy néznek, mint Jockey, csak tanácstalanabbul. Ha ehhez még hozzávesszük, hogy az irodalmi alapanyagot szolgáltató Csáth Géza javára is csupán annyi hozható fel, hogy olykor-olykor szokása neki divatba jönni, könnyen kimatekozható a végeredmény. Ami nem más, mint a direktor emlegetett védjegye: olyan nagy művész vagyok, hogy ki sem látok magamból.
