 Ghostbusters II: Ramis és Dan Aykroyd | |
A jó vígjátékrendező ritka, mint a fehér holló, s hogy egyik állatos hasonlatból (végül is az Animal House írójáról van szó) essünk a másikba: a jó vígjátékrendezők hullanak, mint a legyek mostanában. Nemrég Nora Ephrontól vettünk búcsút (fő művét, a Harry és Sallyt „csak” írta, A szerelem hálójábant már rendezte is), most meg Harold Ramis ad munkát a nekrológírónak.
Tettünk egy ígéretet, hogy csak egyszer, és tényleg csak egyszer írjuk le, hogy kismester – van ebben a kismesterezésben valami sznob lenézés, amikor úgy dicsérünk, hogy közben le is szóljuk az elhunytat, diszkréten idézőjelezve az életművet. Ez már csak azért sem fair (bár gyakori eljárásmód), mert Bergman biztos nem tudott volna olyan (vagy bármilyen) vígjátékot összeütni, mint amilyen a máig nagy népszerűségnek örvendő Idétlen időkig (mindközönségesen Groundhog Day) és Antonioninak sem ment volna a Szellemirtók (Ghostbusters) – utóbbiba Ramis forgatókönyvíróként dolgozott be.
 Groundhog Day: Ramis Bill Murray-t rendezi | |
Harold Ramis vígjátékrendezőként nagy mester volt, aki nagymesterkedése mellett kismillió dolgot csinált, sihederként például a Playboy poénügyi szerkesztője volt (istenem, hogy milyen szakmák vannak-voltak!), és egyike volt azoknak, akik pályafutásuk során majdnem megrendezték a Tökfilkók szövetségét, John Kennedy Toole sokat idézett, s sokszor majdnem megfilmesített regényét.
Ramis sokat tett a mormoták és a szellemirtók, a pánikbeteg maffiózók és Bill Murray jó híréért, de a jóságos doktor bácsit is remekül adta. A Lesz ez még így se című kedves limonádéban ráadásul két doktor bácsi is szerepelt: az egyik Ramis volt, a másik Ramis hasonmása, a szintén rendező Lawrence Kasdan.
 Ramis, De Niro, Crystal, Brooklyn Bridge | |
