Humphrey Bogart
Ha azt nézzük, hogy az emberi érzelmek széles skálájából mennyit és milyen minőségben volt képes megjeleníteni, akkor nyugodtan nevezhetjük kora Steven Seagaljának. Bogie egyet tudott, gyűrötten meredni önmaga elé, ami talán még egy ikontól is kevés kicsit. Állóképeken persze mai szemmel nézve sem rossz a teljesítménye, és kétségtelen, hogy a puhakalap sohasem állt rajta csálén, szóval klassz férfi volt, de legyünk őszinték, ha megmozdul és beszélni kezd, azonnal elrontja még Chandlert és Hammettet is. Hogy az egész korszak ilyen lett volna? De akkor miért nem kezdünk gúnyosan mosolyogni Robert Mitchum vagy Peter Lorre 40-es évekbeli mutatványait figyelve?
Marlon Brando
Semmi, de semmi nem tépázhatta meg hírnevét, hiszen ő Don Corleone A keresztapából, Terry „I could have been a contender” Malloy a Rakpartonból, és Stanley Kowalski A vágy villamosából. Mindent elnéztek neki; privát szigetét, amit Tahitin vásárolt, pénzért vállalt haknijait (Superman) és időskori allűrjeit (A szajré című filmet deréktól lefelé meztelenül forgatta), de még a Larry King Live-ban elkövetett zsidózását is. Mert ő Don Corleone A keresztapából, Terry a Rakpartonból és Stanley A vágy villamosából.
James Dean
Az megvan, amikor a Barátok közt című magyar napi szappanban részeget ad a főszereplő? De ne ítélkezzenek elhamarkodottan, van ennél is lejjebb, amikor a legendás hírű Jimmy Dean próbálkozik hasonlóval az Óriás című filmben, van ott minden, tántorgás, akadozó beszéd, szemforgatás, mint amikor Pistike a szomszéd bácsit utánozza a napej udvarában. S ez volt a csávó csúcsteljesítménye színészice, mert különben volt neki az az egy nézése, hogy félresunyta kicsit a fejét, oszt’ biluxolt kifelé a szemén – ah, a dacos ifjú. Isteni szerencse tulajdonképpen, hogy James Dean valójában nem is létezett, csak úgy találták ki hollywoodi szélhámosok, mint Elvist vagy Obamát. Az sem épp a színészi nagyság jele, hogy miután – ugyancsak íróasztalnál kitalált körülmények között – lelépett a színről, szerepkörét Martin Sheen vette át.
Marlene Dietrich
A Berlini Filmmúzeumban két német színésznőkarrier fut párhuzamosan, példaként arra, hogy míg Leni Riefenstahlból (a színészből lett rendezőből) Hitler lieblingje lett, addig Marlene Dietrich a nácik helyett a másik oldalt választotta. Így lett a szexszimbólum Lola Lolából a jó németek szimbóluma, visszavonulása után pedig a rejtőzködő díváké. Olyan szimbólum, aki szívesen főzött híres barátainak, és tökéletes időzítéssel választotta meg a visszavonulása idejét és módját.
Audrey Hepburn
Kérünk minden nagyra becsült kommentelőt, hogy ne emlegesse a legendás kis fekete Givenchy-koktélruhát, hiszen azt mi is örökre a szívünkbe zártuk. Inkább arra biztatnánk mindenkit, hogy nézzék meg minél előbb Peter Bogdanovich csodálatos (és csodálatosan alulértékelt) 1981-es alkotását, a They All Laughedet! Ebben ugyanis a rendező mindenkiből a lehető legjobbat hozza ki, a másodoperatőrtől a New York-i utcákon át a nagy Ben Gazzaráig. Miss Hepburn részéről e legjobb pedig kimerül annyiban, hogy 51 évesen is képes volt egészen bájosnak tűnni.
Heath Ledger
Joker-alakítása valóban hátborzongatóra sikeredett, függetlenül attól a szomorú ténytől, hogy a forgatás után nem sokkal gyógyszer-túladagolásban meghalt. Alighanem épp itt, a poszt-Joker-időszakban kezdett volna izgalmassá válni a története, így azonban csak találgatni lehet, hogy milyen irányt vett volna a karrierje; a Casanovák vagy a Brokeback Mountainek irányába haladt volna tovább. Ledger halálával minden ilyen találgatás találgatás marad, s marad a megfellebbezhetetlen tény: a nagy reménység nagy reménység maradt, s nem az a színészkirály, aminek a gyászoló tömegek – amúgy teljesen érthető módon – kikiáltották.
Jávor Pál
Az milyen már, hogy egy ifjú amorózó minden filmjében negyvenöt évesnek néz ki? Pedig Jávor ezt tudta remekül, negyvenötnek látszani, úgy ráadásul, hogy gyakorlatilag 43 évesen kiszállt a magyar filmgyártásból. Mai népszerűsége, nyolcvanas évekbeli újrafelfedezése pedig abból fakad, hogy a szerepköre egyszerű hamisítvány. Ő lenne, ugye, a mulatós dzsentri, aki húzatja a cigánnyal, s eladná a szívét egy szál fehér rózsáért, amit a kedves hajába tűzhet a Gellért-hegyen. Hát, egy frászt, a nyolcvanas évekre már nem élt senki ember a földön, aki ilyen figurát élőben látott volna. S nem is csak azért, mert akkor már időben olyan messze voltunk Magyarország két háború közti elborult korszakától, hanem azért, mert ilyen csávók alkalmasint nem is léteztek soha. Ha meg Jávornak ki kellett bújnia ebből a szerepkörből, akkor veszett csak igazán el, a legviccesebb az volt, amikor székely góbét, bizonyos Uz Bencét kellett adnia, épp csak aktatáskát nem vitt magával a havasokba.
Karády Katalin
A magyar Kapócs Zsóka. Éljen az aszexualitás, bár kétségkívül ismer a magyar nyelv ennél egy sokkalta pontosabb kifejezést, csak jólneveltségünk tiltja leírni; fappal kezdődik, na, mi a vége? A vége mindig az, hogy nem megy hozzá a főmérnök úrhoz, mert közéjük áll egy eltitkolt gyermek, akit vidéken nevelnek gazduraimék, meg az ángyom. Egy nő külsejére igazán illetlenség megjegyzéseket tenni, de az is nyilván hungarikum, hogy nálunk egy trampli adta a végzet összes asszonyát. S amikor dalra fakadt, ne tudják meg, volt neki az a monoton búgása, mint a békebeli fagylaltgépeknek. Olyat biztos látott már a világ, hogy a kalapos kisasszonyból színésznőcske lesz, de az nyilván egyedülálló, ha ez fordítva történik. Az pedig elmond mindent, hogy Karády kalaposként ért el szebb eredményeket.
Marilyn Monroe
Megnéznénk ma bármilyen filmben valóságos szerepet játszva (az XXX-es besorolásúakon kívül persze)? Angelina Jolie-t vagy Megan Foxot a színészi képességeiért szereti a nagyvilág? Ennyit Marilynről: tragikus életének története, viszonya JFK-vel és persze a felfelé fújt fehér szoknyája is ezerszer érdekesebb annál a kedves bénázásnál, amit a filmszerepeiben produkált.
Paul Newman
Csak keveseknek sikerült, hogy saját salátadresszing-márkájuk reklámarcaként is rokonszenvesek maradtak, de Newmannek, ahogy a Newman’s Own cézársaláta öntetéről ránk mosolygott, ez is sikerült. És ez az életfogytig kitartó – egyáltalán nem lebecsülendő – rokonszenv ragadtatta arra olykor a híveit, hogy Brandóhoz hasonlítsák, noha Brando nem volt, de a Newmanek közt valóban ő volt a legtehetségesebb színész. Az ítélet alkoholista, lecsúszott ügyvédeként sem tudott mást, mint győzni, de ezt az örök győztest mindig rendkívül rokonszenvesen jelenítette meg.
