Sárközy Tamást nem a származása tette udvari emberré. Gúnyolódva büszkélkedett a nagybocsai Bocsai előnevekkel és az osztrák Marentschitsch család szállodai örökségével. A rendszerváltáskor ugyanilyen öngúnnyal javasolta a Habsburg-ház visszaállítását, mondván, monarchistának lenni az egyetlen értelmes dolog. Ám Sárközynek mindig mindegy volt az udvar jellege, nem számított, hogy király vagy párttitkár, kormányzó vagy szakértő miniszterelnök uralkodik. Elkötelezetten az udvarban hitt, vagy XX. századian, az államban. Ha vannak igazi piachívők, és vannak, akkor ugyanígy léteznek igazi államhívők, és Sárközy Tamás az volt.
Nehéz megállapítani, hogy tanulmányai a budapesti jogi egyetemen, első munkahelye az építőipari minisztériumban vagy az 1968-as gazdasági mechanizmus hulláma tette-e államhívővé. Emlékszem, hogy 1972-es vendég tanóráján, a csodált mester, Eörsi Gyula polgári jogi kurzusán már készen kaphattuk tőle az egész életét meghatározó eszmét: Magyarországnak nem az a baja, hogy erős diktatórikus állama van, hanem hogy gyenge és tehetetlen az állama. Márpedig minden mozgás fő hordozója csak az erős, döntésképes állam lehet. Előadásából süvíthetett volna az ellenreform hideg szele, de a minisztériumi ostobaságokról és bürokratikus furcsaságokról előadott végtelenül mulatságos és velejéig cinikus történetek a nevetéstől düledező hallgatókat arról győzték meg, hogy az állam-párt, párt-állam egyik belső kritikusával van dolgunk. Igen, a legélesebb és -pimaszabb hangú kritikusa volt az udvarnak – sokszor az udvari bolond, a „nekem szabad, mert halálosan komolyan csak viccelek” modorában.
Kritikája mögött a 70-es években a központ tanácsadójának az a félelme bújt meg, hogy a 60-as években a vállalati összevonásokkal, majd a gazdasági reform által megadott vállalati önállósággal az irányító központ kiengedte a szellemet a palackból: ezután szinte semmi sem a meggyengült udvarban, hanem a 42 kiemelt nagyvállalat, az ágazati minisztériumok és a területi pártszervezetek vezetéseinek háromszögében dől el. Vagyis a felvilágosult abszolút monarchia helyébe a rendek sötét és retrográd rendi monarchiája lép. Ha a ’68-as reformerek valamiféle piac felé szerettek volna továbblépni, Sárközy és egy erős államhívő csapat a központi irányítópult, felvilágosult vezető szerepét szerették volna visszavenni. Tudjuk jól, hogy a pártvezetésben igazán reformszelleműek, s ennyiben a piacot és a demokráciát, az emberarcú szocializmust elfogadók csak Nyers Rezső és Fehér Lajos voltak. A többiek, Fock Jenőtől Aczél Györgyig, jozefinista, felvilágosult abszolutisták voltak, annak minden előnyével és hátrányával. Ellenfelük nemcsak a hatalmas szovjet birodalom volt, amely nem kért a magyar reformokból, hanem a nagyvállalati, ágazati, területi érdekeket képviselő, mohón forrásokat követelő vezetők hada.
*
Kaunitz kancellár Mária Teréziának írt szójátéka szerint „Ausztriában nem létezik állampolitika [politique d’État], csak rendi politika [politique des États].” Sárközy ezt nyersebben fejezte ki, amikor a 70-es évek végén azt mondta a pártközponti elvtársaknak: csak a helyi elvtársak basznak! Amikor a reformerek a szemére vetették, hogy a vállalati törvény kialakításával az ellenreformot segítette, válasza egyszerű volt: eddig senki nem szabályozta őket, most fogjuk a töküket. Nem volt igaz, de világos válasz volt. Amikor bedolgozta magát a vállalati jog világába, teljesen új területet tárt fel. Azon kevesek közé tartozott, akik nemcsak a jogi, hanem a közgazdasági és szociológiai összefüggéseket is értették. Elolvasta az ekkor készülő vállalati esettanulmányokat, s rendkívüli élvezettel Antal Lászlónak a szabályozóalkukról szóló, Fejlődés – kitérővel című munkáját.
Sárközy államhívő volt, de nem hatalomhívő. A hatalom nem érdekelte. Gúnyolta vagy hajbókolt előtte, de hidegen hagyta. Az állam erotikája hozta lázba. Az nyűgözte le, ahogyan az állam hatalmas testét mozgásba lehetett hozni – kizárólag a hatalom fülébe súgással, tíz-tizenkét okos ember szikrázó gondolatainak lefordításával a hatalom nyelvére. Az, ahogy az eszme átment az államgépezet gyakorlatába. Ahogy egyre kifinomultabban vagy egyre alpáribban tudott a szakértők és a hatalom között tolmácsolni. Ahogy új közvetítő nyelvet talált. Ahogy az állam a maga észszerűségében legyőzte az oligarchák vagy a tömegek, a rendek vagy a rebellis köztársaságiak előidézte káoszt. Gyakorlatias hegeliánus volt, aki elköteleződött az állameszme, az Eszme állami valósággá válása mellett. Az állam melletti jelző – szocialista, népi, nemzeti stb. – számára is fosztóképző volt, mint ahogy Gombár Csaba mondta a szocialista demokráciáról. Csak állam van, elnyúlva meztelen, rubensi idomokkal.
*
A magyar államhívők négy típusából a teréziánusok közé tartozott. A konszolidáló, a fontolva haladó, a gépezetet csavarról csavarra, dugattyúról dugattyúra tökéletesítők közé, akiknek legalább huszonöt, de inkább ötven év adatik tevékenységükhöz. Mária Terézia 40 évig uralkodott, Kaunitz 41 évig volt kancellár. Sárközy Ferenc József, Horthy Miklós, Kádár János és sajnos Orbán Viktor több évtizedes uralmára volt berendezve. Ők örök, alternatíva nélküli uralkodók, Sárközy örök, alternatíva nélküli tanácsadó. A rendszer az indításkor borzasztó, de szépen fejlődik. A jozefinista reformdiktatúra nemkívánatos, mert vagy népfelkeléshez, vagy rendi ellenálláshoz vezet. És elfogadhatatlan a metternichi álló, soha nem mozduló bürokrácia, vagy a Bach Sándor-i erőszakos ellenreformáló rendszer is. Nem ismerte fel, vagy nem akarta felismerni: az Orbán-korszak Bach-korszak, nem leszünk Bach-huszárrá!
A 80-as években élte virágkorát. Ekkor találkozott össze a teréziánusok és a jozefinisták érdeke és értékrendje, és Sárközy ekkor működött együtt a széchenyista – kívül és belül, civilként és az államban egyaránt változásokat követelő – ifjú reformerekkel. A lengyel szükségállapot idején összehozott, vállalati reformokat előkészítő bizottsága nélkül soha nem indult volna el a 80-as évek reformfolyamata, nem következik be az 1984-es gazdasági szervezeti reform. Munkája, az Egy gazdasági szervezeti reform sodrában a Gyorsuló idő c. könyvsorozat népszerű bestsellere lett. E kötetecskében alakította ki azt a könnyed csevegő, kétarcú, kétnyelvű stílust, amelyik élete végéig a sajátja volt: úgy szidni a rendszert, hogy dicsérjük a vezetőit. Pontosan tudta: az urak soha nem bocsátanak meg egyetlen személyükre vonatkozó megjegyzést, bíráló szót sem, miközben hajlandók tűrni az általuk működtetett rendszer gúnyos bírálatát. A Kádár-rendszer vezetőit jóindulatú butákra és cinikus kalandorokra osztotta, akiket egyaránt megvetett. A rendszerváltás irányítói a szemében rosszindulatú buták és ön- és közveszélyes kalandorok voltak – még jobban megvetette őket.
Félreérti Sárközy szándékait, aki azt hiszi, hogy azért készítette el a társasági és az átalakulási törvényeket a 80-as évek végén, mert elő akarta segíteni és hasznot akart húzni a spontán privatizációból. A spontán privatizáció őt magát is meglepte gyorsaságával és hevességével. A privatizációval nem piacosítani akart, az nem az ő kenyere volt. Amikor elfogadta, sőt, előre hajtotta a privatizáció, a liberalizáció és a dereguláció szentháromságát, valójában meg akarta szabadítani az államot a vállalatok, a túlszabályozás ballasztjától, hogy a központosított állam megerősödhessen és saját feladataira összpontosíthasson. Ez volt Thatcher szándéka is, bár Sárközyt taszította Thatcher türelmetlensége és nyers erőszakossága. Nem osztotta a reformerek türelmetlenségét, hogy az idő az elsötétedésnek kedvez, hogy Magyarország valamiből kimarad, ha nem változik meg radikálisan. Sárközy nem türelmetlenkedett, ráért. A dolgok lassan javulnak, de javulnak. Az idő az észszerűsítésnek és a felvilágosodásnak dolgozik.
Parlamenti államtitkárként aktívan részt vett a rendszerváltásban, miközben rendszert váltani egyáltalán nem állt szándékában. Tökéletesen megfelelt volna neki a Teng-féle kínai modell: a felvilágosult császár és okos tanácsadóinak zárt köre. Sosem volt demokrata. A nép mindig rosszul és rosszakat választ. A többség csőcselék. A választás ostobaság, eredménye: populista néptribun vagy könyörtelen diktátor. Maga a rendszerváltás nagy csalódása és sérelme volt. A rendszerváltók nem tartottak igényt rá. Sőt, vádak érték a spontán privatizáció miatt. Antall József kétségtelenül benne látta azt a keresztény középosztályt és tehetségét eláruló Mefisztót, aki nevetve a rosszra csábított és rendszerváltás tiszta ügyét bepiszkította. Sárközy egyetlen embert gyűlölt szívből, Antall Józsefet: „Személyesen segítek kivinni asztalát a parlamenti szobájából!”
Antall nélküle alakította ki a kormányzat szerkezetét, a kancellári típusú kormányzást. Nagyon fájt. Sárközy mohón kapott az alkalmon, amikor a Horn-kormány révén beavatkozhatott szeretett állama alakításába. A Javaslat a piacgazdaságot szolgáló modern kormányzás felépítésére c. 1994-es munkája már tanácsadói tevékenységének írásos változata. Úriszabósága ismét megnyithatott: mindenkire olyan ruhát szabok, amilyet megrendel – állította. Valójában saját kreációit szabta, varrta. Ismét azt a célt tűzte maga elé, hogy a gyenge és szétesett irányító központot erősre és összetartóra alakítsa, s immár a mindenkori miniszterelnökre szabja. Centralizált és koncentrált kormányzás, óriás funkcionális minisztériumokkal, erős döntéshozókkal. Nincsenek ellensúlyok. Nincsenek civil intézmények. Nincs demokrataság. Kormányzás, kormányzás és még egyszer kormányzás van. Ez éppúgy tetszett Horn Gyulának, mint később Medgyessy Péternek vagy Gyurcsány Ferencnek. Joggal mondhatta, ő találta ki a centralizáció és a mamutminisztériumok rendszerét, amit Orbán valósított meg.
*
Mindent tudott az államról, amit tudni érdemes. Ha tudni akartad, mit terveznek az autokraták, Sárközyt kellett hallgatnod. Egyik fájdalma volt, hogy Orbán mindent felhasznált az ötletei közül, tökéletesre és megdönthetetlenre gyalulta központosított és összpontosított államát – közreműködése nélkül. A másik, talán még fájdalmasabb, hogy a megvalósult modellről kiderült, kiválóan alkalmas a hatalom megtartására, de nem kormányoz, nem visz előre. Utolsó nagy elemzései az Orbán-rendszer működéséről egyszerre zengték a tökéletesen összerakott kormányzás dicsőségét és e kormányzás, a hatalom túlburjánzásának gúnyos leszólását.
Igazi Falstaff volt. Imádott élni. Enni és inni, Thaiföldre járni. Diákjaival vagy hokisokkal kocsmákban hajnalig ordítozni. Remek tanár volt, az életre tanított. Szeretett meccsre járni. Igazi tréfacsináló volt. Lacikám, nem igaz, hogy a pénznek nincs szaga. Illata van. A nagyon sok pénznek egyenesen bódító az illata! – suttogta vihogva egyik utolsó beszélgetésünkkor. Belül kell maradni, fel kell szállni a magánrepülőre, be kell menni a VIP-páholyba. Orbán bohócának lenni: professzorkám. Az uralkodó alázta: „Nem ismerlek, vénember, mit kívánsz? / Milyen rosszul áll ősz haj a bohócnak! / Egy ilyen emberről álmodtam egyszer, / Ilyen puffadt, vén és garázda volt, / De ébren már megvetem álmomat.” Majd pocakosan és peckesen ment, hogy néhány kereskedő kirablása helyett egy országot nyeljen el.
Sárközy éles szemmel figyelt mindenkit. Csodálatos portrékat rajzolt szóban és írásban. Tanultam tőle. Magát is pontosan látta. Nem tetszett neki, amit látott. Nekem sem. Zseni volt. Nagyra tartottam. Szerettem. Saját maga vagy a magyar világ tette-e tönkre, döntse el mindenki maga.
