"Egy új korszak jelenidejű színésznője" – köztünk él Törőcsik Mari

Nekrológ

Rajongott érte Pilinszky meg Truffaut, s természetesen a magyar közönség több nemzedéke. Semmi kétség, Törőcsik Mari az első halála után ezt a másodikat is túl fogja élni.

Már az életében legendává vált, s most a friss és oly általános megrendülés közepette hol színészkirálynőként, hol meg a színpadok utolsó nagyasszonya gyanánt búcsúztatják. Noha Törőcsik Mari más volt: a magyar film- és színházművészet korszakváltásának emblematikus alakja, aki éppenséggel úgy vált nagy színésznővé, hogy közben őt már nem kísértette meg a dívatragika, a prózai primadonna, a nagyasszony színpadi és nyilvánosságbeli szerepe.

*

A pályafutása könnyen és gyorsan indult. A pályafutása nehezen és lassan indult. Törőcsik Marival kapcsolatban paradox módon mindkét mondat megalapozottan leírható. Bizonnyal az első megállapítás a kézenfekvőbb, hiszen a pélyi lány még alig múlt húszéves, amikor főiskolásként a magyar film megújulásának középpontjában találta magát. Az 1955-ben leforgatott Körhinta röpítette a magasba: a Fábri-film, amely itthon kivirított a megelőző évek agitkáinak bornírt közegéből, s amely szerencsés pillanatban kiérkezve Cannes-ban is felfedezésnek tetszett. Törőcsiket itthon és kint, a nagyvilágban is megjegyezték: hamvas fiatalságát, állandó boldogságszomjról tanúskodó tekintetét és vonásait, az őstehetség mesterkéletlen nyerseségét. S ha kezdetben első pillantásra még felsejlett is benne valamicske a pozitív népi naiva típusából, Törőcsik, a filmszínésznő hamar maga mögött hagyta a skatulyákat. A vadócos-csitris humor (Kölyök - 1959) és az áldozati megtiportság (Édes Anna - 1958) szélső pontjai között már akkor teljes biztonsággal mozgott a korszak magyar filmjeiben, amikor színpadi színésznőként még igencsak kérdéses volt a rangja a szakma és a közönség szemében egyaránt.

Merthogy a Nemzeti Színházban 1958-tól számítva majd' egy évtizeden át nem sikerült úgy istenigazából áttörnie, s így amikor a hatvanas évek elején egy Kellér Dezső-kabarészám a távoli jövőben működő Törőcsik Mari Színészotthont említette, az a maga korában szinte abszurd humornak hatott. A színésznőnek oda kellett hagynia az üdvöske hálás-hálátlan státuszát, és sokak bizalmára is szüksége volt ahhoz, hogy elismert színpadi színésznővé válhasson. Így mindenekelőtt a modernebb utakat és egyszersmind

a saját rendezői megújulását kereső Major Tamásnak, valamint az ő köpönyegéből előbújó Iglódi Istvánnak volt köszönhető az, hogy felfedezték Törőcsikben egy új korszak mindenestől jelenidejű színésznőjét.

 

A rendezői színház keretei között kiteljesedő, komoly szerepekben stílushatárokon és önnön korlátjain is bátran túlmerészkedő, vígjátéki vagy épp bretliszerepekben a mórikáló harsányságot és a fanyar ízeket, a szívhangokat és a lélek eleganciáját robbanóeleggyé vegyítő színésznőt. Aki látványosan idegenkedik a színészkirálynői beállástól, s akár őszintén el is sírja magát idegességében egy versmondás elő- és utófeszültségei közepette.

Sok kolléganőjével ellentétben Törőcsik Mari nemcsak méltósággal, de egyúttal sikeresen is öregedett. Ahogy külsejének hamvassága enyészni kezdett a korral, csak még izgalmasabb jelenséggé vált, s ezt nem csupán itthon észlelték. A harmadik férje, Maár Gyula által rendezett 1976-os Déryné hol vagy? meghozta számára Cannes-ban a legjobb színésznőnek járó díjat, s Törőcsik egyebekben is a magyar színművészet legismertebb arcává lett – keleti és nyugati hozzáértő rajongók garmadájával. Itthon pedig kialakult körülötte a gyakori filmes és színházi alkotótársak jól azonosítható csoportja: Garas Dezső, Schwajda György és Taub János, s Maár mellett Mészáros Márta csakúgy, mint Makk Károly. Ennek olyan, különféle stílusú és hangütésű, de egyként Törőcsikre alapozott alkotások voltak a bizonyságai, mint a Szerelem (1971), a szolnoki Száz év magány, vagy épp a Hoppá (1993).

T?r?csik Mari hal?la - Megeml?kez?s a Nemzeti Sz?nh?z el?

 
Megemlékezők Törőcsik Mari Kossuth-nagydíjas, kétszeres Jászai Mari- és Balázs Béla-díjas színésznő portréinál a Nemzeti Színház előtt 2021. április 16-án. A magyar színjátszás felejthetetlen alakja, a nemzet színésze és a nemzet művésze ezen a napon, életének 86. évében, hosszas betegség után hunyt el
Fotó: MTI/Koszticsák Szilárd  

Mint a magyar színháztörténet több korábbi nagy színésznője, úgy ő is rendszereken átívelő közszeretetnek és elismertségnek örvendett, akivel mindenféle pártállású országlárok szívesen fotózkodtak. De a rendszerváltást követő évek széltében oly zavaros helyzete még őt is képes volt kínos és méltatlan helyzetbe sodorni: emlékezzünk csak a Művész Színház rövid életű kísérletének viharos végnapjaira a kilencvenes évek közepén! Ám e kudarcot kiheverve Törőcsik újra rátalált a maga igazi helyére, színpadon és filmen (Hosszú alkony – 1997) csakúgy, mint a közönség és egyszersmind a bulvársajtó szívében.

Színészi pályafutása még az életének kis híján véget vető 2008-as kóma után is tovább folytatódott, jóllehet ebben az utolsó bő évtizedben Törőcsik privát szereplései már érezhetően hangsúlyosabbakká váltak, s színpadi megjelenéseit is elsősorban az eleven legenda légköre forrósította át. Mert ha nagyasszonnyá nem is vált, de azért az utolsó mohikán méltán körülrajongott szerepét készséggel betöltötte. S miközben az ezzel járó dédelgető figyelem láthatóan a számára is jólesett, az elsősorban mégis közszükségletet elégített ki. Mert legyen bár a Nemzeti Színházban, vagy velemi parasztházában - jó volt tudni, hogy derűsen dacolva a halállal és kacéran viselve a maga színháztörténeti jelentékenységét még köztünk él Törőcsik Mari, akit a legkevésbé sem a hivatalos elismerés tett a nemzet színészévé.

Neked ajánljuk