1990-ben „az irodalom árbockosarából kizuhant életnek” nevezte a magáét az akkori közélet kulcsszereplőjévé, a demokratikus rendszerváltozás egyik szellemi és morális igazodási pontjává lett költő és esszéíró. Aki váratlanul tragikus eséssel zuhant ki a közélet, a szellemi élet, a történelem árbockosarából is. Ha volna életem, Szálla alá poklokra, Forgácsok a földön, Elveszett utak, Futás a ködben, A pokol könyöklőjén, Már én se volnék – ilyen címeken jelentek meg kötetei az elmúlt két évtizedben. Versek és esszék. Noha ez az írás az egyszer volt közszereplőre emlékezik, annyit ki kell mondanom, hogy Csoóri helyét a magyar líra kiválóságai között jelölik ki legjobb versei. Ezek időtlen értéket képviselnek, s ha az élete ki is zuhant „az irodalom árbockosarából”, költeményeinek legjava örökre ott marad.
Csoóri Sándor pályája majdnem úgy indult, mint nemrég elhunyt barátjáé, Pozsgay Imréé, akire ugyancsak a rendszerváltozás tragikus hőseként emlékezhettünk, és aki politikai hajótöröttként aposztrofálta saját magát (lásd: A hajótörött, Magyar Narancs, 2016. március 31.). Paraszti ősök, kiugró tehetség, városi gimnázium, fővárosi egyetem. Utóbbi ugyanaz: az ELTE Orosz Intézete, 1952-től Lenin Intézet. De Csoóri akkor már nincs ott, betegsége miatt kimarad, tán másért is: a pápai református kollégium után neki eszébe sincs belépni a Pártba. Ígéretes irodalmi pályán indul el, 24 évesen József Attila-díjat kap, hozzá önálló verseskötetet. De hamar a Rákosi-rezsim kritikusává válik, az ötvenhatos forradalom pedig sorsfordító élménye lesz.
Attól kezdve nem számít sem a rendszer hívének, sem a kegyeltjének, de tudatos ellenzéki csak fokról fokra lesz Csoóriból. Ennek kikristályosodási pontja a nemzeti eszméhez való kötődés. Szerep jut a véletlennek is: Ítélet című Dózsa-filmjüket erdélyi helyszíneken forgatják Kósa Ferenccel, Sára Sándorral, és Csoóri ekkor szembesül a Ceaușescu-rezsim elnyomása alatt élő kisebbségi magyarság sorsával – innentől fő vonulata lesz munkásságának a határon túliak kiszolgáltatottsága elleni küzdelem. Erdélyi útjai során barátságot köt az ottani szellemi élet legjobbjaival. Idővel afféle egyszemélyes kisebbségvédő jogintézménnyé válik, üzenetet visz, anyagi segítséget szerez, könyvet csempész, buzdít, támogat, szervez, levelek százait kapja: mindegyik elvégzendő feladatot ad. „Úgy voltam a valósággal, mint egy utcai balesettel. Ha már tanúja vagyok, segítenem kell.” A nyolcvanas évekre kitiltják Romániából.
Csoóri kezdettől fogva arra törekszik, hogy a tájékozatlan hazai közvéleményt szembesítse a határon túliak sorsával. Persze nem teheti nyíltan. A szovjet uralom közegében a nemzetiségek ügye tabunak, „meghaladott” kérdésnek számít, melyet fölülír a „proletár internacionalizmus”. A szomszéd országok többségi diktatúrái ezzel szabad kezet kapnak a kisebbségek elnyomására. Hatalmi kényszerből adódó passzivitását a Kádár-rezsim igyekszik úgy beállítani, hogy azt épp az érintettekért történő aggódás szüli, hisz az értük való föllépés csak rontana sorsukon. Csoóri ezt hamis, ártó magatartásnak ítéli.
Előbb az erdélyi népzene, a költészet, a nyelv értékeinek megismertetése és élővé tétele révén igyekszik teljesíteni a határon túli magyarság iránti misszióját. Remek esszékben tárja föl például a népköltészet és a modern irodalom azonosságait a szürrealista képalkotás terén; fontos szerepe van az új népzenei és táncházmozgalom elterjesztésében.
A megszerzett tekintély
A rezsim ambivalensen viszonyul mindehhez. Díjakkal nem halmozzák el (három évtized alatt egyetlen kitüntetése az 1970-ben újra elnyert József Attila-díj), ellenben egyre többször sújtják publikálási tilalommal. Ami korántsem jelent teljes elhallgattatást: 1957 és ’89 között Csoórinak közel harminc kötete jelenik meg idehaza. Ám sokat elárul a státusáról, hogy másik két díját már nem a hazai hatalom kegyéből, hanem attól függetlenül, annak ellenében kapja: 1981-ben a Bécsi Egyetem által adományozott Herder-díjat, 1984-ben a bostoni Bibó Alapítványtól kapott Bibó István-díjat. Utóbbi jelzi: immár nemcsak az erdélyi, a felvidéki, a délvidéki, a kárpátaljai, hanem a nyugati magyarság is növekvő tisztelettel tekint Csoórira. Ő pedig mindinkább szembehelyezkedik a Kádár-rezsimmel. 1977-ben aláírja a prágai Chartát, ’79-ben részt vesz a Bibó-emlékkönyv szerkesztésében, ’83-ban előszót ír Duray Miklós New Yorkban kiadott könyvéhez, ’85-ben a nyíltan ellenzéki monori találkozó szervezésében visz kulcsszerepet.
A Charta ’77 nyilatkozatot a ’68-as prágai tavasz leverése után regnáló Husák-rezsim másként gondolkodókkal szembeni föllépései váltják ki. Az aláírók közül többeket letartóztatnak, köztük Václav Havelt. A magyar szolidaritási akciót az urbánus táborhoz tartozók, közelebbről a Lukács-iskola tagjai kezdeményezik: Heller Ágnes, Fehér Ferenc, Kis János, Bence György, Vajda Mihály és mások. A magyar aláírók száma 34 – egy kivételével mind urbánusok. Az egyetlen kivétel Csoóri Sándor.
Illyés Gyula – az ellenzékiség legális formáihoz ragaszkodó népiek vezére – a szokott indokkal utasítja el az aláírást: ha én, ki státusomnál fogva védettséget élvezek, aláírom, akkor erkölcsi kötelességüknek érzik majd az aláírást sokan, akik védtelenek, ergo: az ő védelmük okán én sem írhatom alá. Csoóri a népiek közül elsőként – sokáig egyedül – átlépi a Rubicont. Illyés ezzel a mondattal zárja hozzá intézett személyes feddését: „Mától leveszem rólad a kezem!” Az erkölcsi etalon Nagy László viszont – első, szintén kritikus véleményét korrigálva – pár napra rá ezt mondja az ifjabb költőtársnak: „Fiú, gondolkodtam a dolgon, azt hiszem, megmentetted a becsületünket. Ha bármi történne veled: mától az én pénzem a te pénzed is.” (1983 táján egy társaságban magától Csoóritól volt szerencsém ezeket hallani.)
Az aláírásért a hatalomtól nálunk nem börtön, csak szilencium jár – a demokratikus ellenzéktől viszont óriási elismerés, Csoóri ettől kezdve közvetítő-integráló szerepbe kerül. Új baráti kapcsolatai nagyobb empátiát, egyfajta szekértáborokon való fölülemelkedést hoznak számára. S ami még fontosabb: a nemzeti alapú ellenzékiség attitűdje egyre erősebben telítődik a demokratikus ellenzékiség magatartásával.
Ennek jegyében írja meg Duray Miklós Kutyaszorító című könyvének előszavát. A prágai chartát annak idején szintén aláíró magyar emberjogi aktivistát többször letartóztatták Csehszlovákiában, műve az amerikai Püski Kiadónál jelent meg. Csoóri írásában kifejti, hogy a nemzetiségi elnyomás súlyosbodásáért a diktatórikus egypártrendszer, a magántulajdon fölszámolása és az egyházak elnyomása is okolható. Ezért és a külföldi publikálás tényéért újabb szilenciumot kap, s a hatalom elköveti vele szemben az akkori idők leghírhedtebb szellemi és morális gaztettét az Élet és Irodalomba Hajdú Jánossal íratott cikkel. Ami egy olyan szöveget szed szét, hamisít meg és ítél el a szerzőjével együtt, amelyet nem ismerhetnek a magyarországi olvasók, s a szerzőt természetesen a viszontválasz lehetőségétől is elzárják.
„A 77-es Charta aláírásától kezdve a Bibó-emlékkönyv szerkesztéséig, Monortól Lakitelekig szinte minden ellenzéki megmozdulásban részt vettem. Semmi sem volt természetesebb, mint hogy Donáth Ferenccel, Vásárhelyi Miklóssal, Kis Jánossal, Mécs Imrével egy levegőt szívjak, s ugyanannak a gondolatnak a kimunkálására fordítsam az erőimet, mint ők… Olyasmit árulok el (…) amit még nem vallottam be senkinek: az eszem, a természetem, az érdeklődésem, az urbanitástól megérintett vonzalmaim alapján egy eszményi szabad demokrata táborban lett volna a helyem” – írja Csoóri 1990 nyarán Kertész Ákosnak.
Pályája a rendszerváltozás történelmi pillanatában ér a csúcsra. Hogy 1990-ben – még a Németh-kormánytól – Kossuth-díjat kap, magától értetődik.
Az összeomlás
Ám az év őszén mindez véget ér. Napok, hetek alatt, egyszer s mindenkorra, jóvátehetetlenül. Csoóri Sándor szörnyű eséssel zuhan ki a magyar közélet árbóckosarából, és soha többé nem jut olyan helyzetbe, hogy a szava iránymutató lehessen a nemzet közös haladásához (ha ugyan beszélhetünk ilyesmiről – dehogy beszélhetünk). 1990. szeptember 5-én jelennek meg a Hitel című lapban azok a mondatok, amelyek súlyos okot, alkalmat, ürügyet (kinek mit) adnak a Csoórival való szembefordulásra, szakításra, leszámolásra – egy sokkal nagyobb szellemi, politikai, hatalmi küzdelem részeként. Elsősorban az alábbi – szövevényes kontextusukból kiemelt – kijelentések: „Talán Ady ideje az utolsó pillanat, amikor a nemzet kérdései, a magyarság kérdései még átélhető egzisztenciális és történelmi problémaként lobbanhattak föl a zsidóságban. A zsidóság például nemcsak a nyelvet, a nyelvben megülepedett fájdalmakat is megtanulta. A Tanácsköztársasággal, a Horthy-korszakkal, de különösen a Vészkorszakkal a szellemi-lelki összeforradás lehetősége megszűnt (…) manapság (…) fordított asszimilációs törekvések mutatkoznak az országban: a szabadelvű magyar zsidóság kívánja stílusban és gondolatilag »asszimilálni« a magyarságot. Ehhez olyan parlamenti dobbantót ácsolhatott magának, amilyet eddig még nem ácsolhatott soha.”
A hazai közbeszéd fölrobban: mintegy kétszáz cikk születik válaszul, a szellemi és morális lefokozások gesztusai kíséretében. Az elemi fölháborodás és a hecckampány elemei keverednek egymással. Csoóri megrendül, penitenciát gyakorol, pontosan érti az ügy súlyát: „(…) a mai naptól kezdve történhetik velem bármi, az elmúlt két hét akkor is az életem mélypontja marad. Lidérces szeptembervég, nagy belső sárgulásokkal s olyan forgószelekkel a mellkason belül, amelytől évtizedes barátságok dőltek ki a helyükről gyökerestül. A botrány kirobbantója letagadhatatlanul én vagyok, vagy némi Adys utánérzéssel szólva, a rajtam is átsöprő Sors… Nem tudom, mi jön még holnap, vagy mi jöhet fél év múlva, de az első bírálóim után napokig azt gondoltam, hogy el kell némulnom s kőfalat emelnem a szám elé…
Tudom, hogy vannak olyan területei az életnek és a halálnak, amelyeknek a szenvedés húzta meg a határát. Ilyen terület a tragikus zsidó sors is. Örökös gyásszal és szomorúsággal körülkerített. Vészkorszakokat megélt ország. És ennek az országnak a status quóját nem lehet megbolygatni. Csakugyan nem lehet? Csakugyan!” (Válasz Kertész Imrének)
Csoóri az elveszített integráló szerepből fájdalmas gyorsasággal belesüllyed a saját tábor – és ott is a meg nem értett – prófétájának anakronisztikus szerepébe. Utolsó sikeres vállalkozása a Duna Televízió létrehozásában vitt kezdeményezői szerep, ám ő maga tovább vergődik az írói-értelmiségi, illetve a politikai-közéleti szerep szorításában, még egy évtizedig őrlődve két malomkő között. 1991-ben elvállalja a Magyarok Világszövetsége elnöki posztját. Tízévi mind keservesebb küszködés, vesszőfutás után kiderül: a nagy vállalkozás, amelyre föltette tán utolsó termékenynek remélt évtizedét, olyan projekt volt, amelynek adekvát végtermékeként a Patrubány-féle lidérces képződménynek kellett előállnia.
Fél évtizednyi hallgatást, őrlődést követően Csoóri Sándor a romló Fidesz romló vezére körül kezd újra föltünedezni. Nem érdemleges hatású szellemi tényezőként, hanem mint kopottas gyűlési díszletelem, aki a tradicionális jobboldali közönségre még gyakorol némi vonzerőt. A demokratikus rendszerváltozást csődnek tekinti és megtagadja. Nem 2010 után, hanem jóval előbb – valójában 1990 óta. Ilyen mondatokat ír le: „A demokrácia épp úgy szabadított föl minket, mint a szovjet hadsereg, s ugyanúgy fosztott ki és gyalázott meg mindnyájunkat”. Meg ilyeneket: „A szólásszabadság (…) a kábítószerek legravaszabb formája. Megnyugtatja lelkiismeretünket és nagy teret nyit a Semmi előtt. Az igazság az, hogy a Kádár-rendszerben minden cenzúra ellenére lélekben sokkal szabadabb (…) ellenzéki író voltam, mint amennyire szabadnak éreztem magam tizenöt év óta a demokráciában.” Nem folytatom, ennyit is alig bír el egy nekrológ…
Amit az 1990 előtti diktatúra megtagadott Csoóritól – amit ő el sem fogadott volna –, azt a 2010 utáni autokrácia megadja neki: elhalmozza a legmagasabb állami kitüntetésekkel (Kossuth-nagydíj, a Magyar Művészeti Akadémia Nagydíja, a Nemzet Művésze) – s ő mindent elfogad.
Mi történt Csoóri Sándorral 1990-ben?
Ez nem az a hely és idő, ahol efféle kérdés boncolható, de valamit mondanunk kell mégis. Csoóri bukása törvényszerű volt a plurális demokrácia születése pillanatában. Mert – ahogy erre Körösényi András még a kilencvenes évek elején rámutatott – a működő demokráciák valósága ütközik az értelmiség idealizált demokráciafelfogásával. Csoóri esetében egy idealizált nemzeti újjászületéssel és egységgel. Ez egy eszményi állapotot tekint mércének, melyhez képest a kialakult demokráciát nem tarthatja valódinak. A demokrácia e fölfogásban nem intézmények és eljárások együttese, hanem normatív állapot, aminek valamely politikai eredményt (társadalmi egyenlőséget, nemzeti egységet stb.) kell szülnie. Ami persze sose születik meg. Mindez fájdalmas csalódás, frusztráció, eltévelyedés, bukás forrása lesz – az lett Csoóri esetében is.
A halálra készülve így írt: „Mi lett velem, hogy így elfogytam, / megaszalódtam, elcsúnyultam / s nem kerestem egy másik testet / magamnak és a végtelennek?” Mintha egész 1990 utáni élete préselődne ezekbe a keserű sorokba. De nem így búcsúzom tőle, akinek viszont 1990 előtti – egész – élete és műve győzedelmes volt. Csoóri Sándorhoz ezek a régi, halált idéző, de fénylő verssorai méltók: „Milyen év, milyen nyár, nem tudom / testem előtti szél, testem utáni nap sajdul át csontjaimon / s a láng ígérete, hogy túlvilágom is nyár lesz, csupa dél, / szívet hamvasztó sétaút jegenyelevél fényinél.”
