Az utolsó csillagharcos

Prince (1958–2016)

  • Greff András
  • 2016. május 28.

Nekrológ

Április 21-én, 57 éves korában váratlanul elhunyt a nyugati poptörténet egyik legnagyobb tehetsége. Zenéje, pályája és személyisége egyaránt megismételhetetlen.

Lázas félrebeszélésnek tűnhet, ha egy olyan zenészről, aki élete során több mint 100 millió lemezt eladott, és akinek a halálhírét nem csupán a létező összes könnyűzenei stílus minden jelentős reprezentánsa fogadta megrendülten, hanem például Barack Obama is, azt állítjuk, hogy nem kezelték rangjának megfelelő módon, de kénytelenek vagyunk mégis pontosan ezt állítani. Szó se róla: a Prince Rogers Nelsonként anyakönyvezett minneapolisi művészt mindig magas polcra helyezték, és még a féltékeny rosszindulatukról híres pályatársak között sem akadt olyan, aki megkérdőjelezte volna a jelentőségét, ugyanakkor a többség „mindössze” a poptörténet szűk elitcsapatának egyik képviselőjeként tekintett rá, nem pedig (mintegy a nevéhez méltóan) a legmagasabb főrendi rang birtokosaként.

 

Az idegen

A gyakorlatban ez úgy nézett ki, hogy például a mainstream popzenében a 80-as éveket rutinból mindenki Michael Jacksonnak adta őhelyette, amit pedig, ha szigorúan egymáshoz mérjük a két teljesítményt, egyedül Jacko páratlan, csak a Beatlesével mérhető kereskedelmi potenciálja igazolt. Továbbá: Prince 1980 és 1992 közötti csúcskorszakából szinte minden mérvadó zenész vagy médium kiemel egy vagy két darabot (most, a halálakor is), de csak ritkán nevezik az egész sort briliánsnak, ahogy például, ha már szóba jött az imént, a Beatles (vagy, mondjuk, David Bowie klasszikus éveinek) lemezsorával szokás. És vajon hányszor hallhattuk, hogy sztárgitárosok Prince-t is odasorolják a Hendrix feltűnése utáni idők meghatározó játékosai közé? Ilyesmire szinte sohasem adódott példa, miközben még az utóbbi években is, amikor szerzőként már rég túljárt a zeniten, bármikor, röpke vendégszereplések vagy tévés haknik során is kozmikus, kábító szólókat volt képes elővarázsolni a hangszerből.

Virtuóz gitáros volt, de láthatólag semmiféle különleges koncentrációt nem igényelt a részéről, hogy az legyen: amikor épp szuperhősként, dimenziók között csúszkálva játszott (vagy, mondjuk, a hanyagul elhajított gitárjának zajaiból állított össze másodpercek alatt tökéletes zenét), akkor is úgy tűnt, hogy tudásának mindössze 10-15 százalékát veti be a cél érdekében – hogy ő aztán tényleg a kisujjából ráz ki mindent. Prince-ről alighanem bárki elhitte, hogy napokon át válogatja aktuális – egy női butik, egy kortárs kiállítás és egy neopszichedelikus Zorro-adaptáció metszéspontjában megszülető – fellépőruháit, gyakorlás közben elképzelni viszont képtelenség volt, miközben szóba sem jöhetett, hogy előadói minőségében valaha is hibázzon – és talán ez a ténylegesen zavarba ejtő kvalitás is hozzájárult ahhoz, hogy mindvégig idegen maradjon némiképp.

Senki sincs biztonságban

A hatalmas sikerre mindenesetre nem kellett sokat várnia. Zenészként már a legelső albumán, az 1978-ban megjelent For Youn is készen lépett színre (az ütőshangszerektől az orgonán át a szintibasszusokig mindent ő játszott fel a lemezre), de maguk a dalok ott még nem igazán különültek el a korszak diszkófunkjától. Ezzel együtt nem fogadták rosszul, második lemeze (Prince, 1979) pedig már szélesebb körben is meg tudta ismertetni a nevét. Saját, markáns stílusa ellenben csak ezután képződött meg a Dirty Minddal, amely az 1980-as évben jött ki – stílszerűen, figyelembe véve, hogy e harsány szintetizátorokkal, hangsúlyos dobgéppel és kirobbanó életkedvvel telített pezsgő- és kokainfunk nélkül talán az egész évtized hedonista popzenéje másként alakul. A Dirty Mindnak csak a hangképpel nincs szerencséje: mai füllel elég nehéz elvonatkoztatni attól, hogy egy fejpántos, rózsaszín dresszes aerobikvideó ódon világában járunk, de akinek sikerül, egy igazán szexi poplemezhez kerülhet közel. A két évvel későbbi 1999 megjelenésére ráadásul már ezt a problémát is eltüntette: a sablonos, bazári szinti- és dobhangok helyét az elegancia és a nagyszabás, a plasztik és az analóg hangok nagymesteri egybefűzése vette át a felhőkarcolónyi slágerekkel telepakolt dupla albumon. És még csak ezután következett az öt halhatatlan világslágert előgurító Purple Rain, az évtized popzenéjének (engedjük meg: egyik) betetőzése, amelyen végre tudatosíthatta mindenkivel (például a hihetetlen záróballada ikonikus szólójával), hogy nincs olyan zsáner a korban, amely biztonságban tudhatja magát tőle.

Ekkorra Prince már végképp magabiztosan mozgott a saját világában, amely Miles Davis pontos jellemzése szerint olyan volt, mintha James Brown, Jimi Hendrix és Marvin Gaye tevékenykedne egyetlen személyben (amelyből az is következik, hogy Prince-é nem volt forradalmian eredeti hang, de ezen a szinten ez azért nem sokat számít). És ha már Miles: Prince-re ugyanúgy igaz, hogy ha figyelmesen átböngésszük a lemezein közreműködők listáját, akkor nagyszerű tehetségekkel köthetünk ismeretséget az énekesnőktől (Apollonia, Jill Jones, Vanity) a basszusgitárosokig (Brownmark, Levi Seacer, Jr.). De Prince persze ebből sem csinált nagy ügyet: attól még, hogy egy időben például maga mellett tudhatta a korszak egyik legjelentősebb dobosát, a macsó kollégáit tűsarkúban és kiskosztümben porig alázó Sheila E.-t, nem érezte úgy, hogy minden dalában szerepeltetnie kellene, vagy hogy külön hangsúlyozni kellene a tudását. Ő is, mások is csak pettyek lehettek azokon a vásznakon, amelyeket alapvetően a saját két kezével szeretett telifesteni. Méghozzá éjt nappallá téve: míg a Purple Rain brutális sikere (8 millió eladott példány csak a megjelenés évében) a legtöbb zenész életében vagy a lefagyást, vagy az önismétlést hozta volna magával, Prince még a korábbiaknál is jobban bepörgött. A következő 8 évben 8 csodálatos nagylemezt jelentetett meg (köztük egy esszenciális duplát, a Sign o’ the Timest), amelyeken mindig képes volt módosítani kicsit a tökéletes formulán: így az (újrafelfedezést talán a legvadabbul igénylő) Around The World In A Day a pszichedélia, a Lovesexy az élő hangszeres funk, a Love Symbol Album pedig a hiphop irányába dőlt el némiképp. Mindeközben pedig, mintha mi sem volna természetesebb, szünet nélkül gyártotta a zenét mások számára: a protezsáltjai (Vanity 6, The Time) mellett írt például Stevie Nicksnek, Celine Dionnak és Madonnának, és vidám szívvel nyújtott át másoknak akár olyan kaliberű dalokat is, mint a Nothing Compares 2 U (Sinéad O’Connornak), a Manic Monday (a Banglesnek) vagy a Get It Up (a TLC-nek).

Mindezt figyelembe véve nem sok csodálkoznivaló akad azon, hogy miután az utolsó szögletig a legmagasabb színvonalon bejátszotta a saját pályáját, 1992 után már nem volt képes tartani a nívót. A munkakedve, mondjuk, nem csökkent: az elmúlt huszonnégy évben sokszor évente akár két albumot is kiadott (tavaly a 39. stúdiólemeze jelent meg), csak ezek már – egy-egy számot itt-ott leszámítva – feleannyira sem voltak lehengerlőek.

Másfelől pedig éppen erre az időszakra esett a fordulat, amikor Prince, ne kerteljünk, elveszítette a józan eszét. Vagy fogalmazzunk inkább úgy, hogy maradéktalanul elveszítette, hiszen veszedelmes munkatempóját, képtelen perfekcionizmusát, valamint művészetének leglényegét, vagyis azt a vallásos hevületet, amellyel a szexhez közelített, illetve a fülledt erotikát, amellyel ugyanakkor a vallást kezelte, elég nehéz volna a racionális gondolkodás keretei között értelmezni. Bárhogyan is, az elmúlt húsz évben szinte minden róla szóló anekdota magában hordozta a diszkrét megtébolyodás jeleit. Prince (vagyis egy időre „a művész, akit korábban Prince-ként ismertek”) betiltja környezetében a káromkodást; Prince Jehova tanúja lett; Prince bedrótozta az összes szobáját, hogy a vécén is vehessen fel számokat (és bármikor lehallgathassa vendégeit); Prince chemtrailhívő; Prince élő tevét követel magának az éjszaka közepén télen, Amerikában; Prince-nek meg kellene műttetnie a csípőjét, de a vérátömlesztésbe nem egyezik bele. És így tovább. Nem meglepő, hogy még azt sem lehet tudni, mi okozta a halálát, ahogyan végeredményben az sem volna igazán váratlan, ha most kiderülne róla, hogy valójában nő volt, négy fejet viselt, félig delfin volt, félig pedig jaguár. Hiszen az ember, akit
Prince-nek hívtak, eredetibb, excentrikusabb, vakmerőbb, kreatívabb, felháborítóbb és lenyűgözőbb példány volt nagyjából bárkinél, akit az életünk során így vagy úgy megismernünk adatott. Nevetséges naivitás volna azt várni, hogy a saját szemünkkel látunk majd még egy hozzá foghatót.

Neked ajánljuk