Gyász

„Hóátfúvás az életemen”

Térey János (1970–2019)

Nekrológ

Középgenerációs írónak-költőnek lenni szívás. Már nem beszélnek a meglepetés erejéről, a letaglózás megtörtént. Feledésbe merült, ahogy az ajtó kivágódott, helyreácsolták már a keretet, és nyájasan hellyel kínálták a háromfejű borjút, aminek tűnt, hiszen már rég kiderült, nem szörnyszülött, éppen hogy nem, csak hát azt is merész hinni, bár kitartóan próbálják sulykolni, hogy domesztikálható. Attól, hogy megszokjuk, még nem lesz szelíd. Csak erre már nem gondolunk.

Van nekünk egy ilyenünk, nem tudjuk már megkerülni, kész tény. Másfelől a középgenerációs még nem elég öreg, hogy nyájasan kérdőjeleket se tegyünk ki, hogy megfaragjuk a szobrát, és onnantól megengedhessük, hogy ne törődjünk a részletekkel.

Még csak kezdőnek is nehezen nevezhettem magam, mikor 1995-ben (a már régóta halott) Nagy Attila Kristóf a kezembe nyomott egy listát, hogy kiket kellene olvasnom. A kortársak között öt névvel, közöttük Téreyé. Ő alig idősebb nálam, húztam el a szám. Mégis ő fog a legerőteljesebben hatni rád, felelte. Akkor jelent meg a Valóságos Varsó, milyen nyomasztó borító. Megvettem a Természetes arroganciát is, ha már. Milyen pökhendi cím, gondoltam. Szeretem az ilyesmit, jött a következő gondolat. Szerelmesnek éreztem magam, mint mindig, ha valami olyat olvasok, ami zsigerileg átráz. Aztán az történt velem, mint a generációmban sokakkal: nem tudtunk betelni vele, viszonyítási pont lett. Megalakult az egyetemi irodalmi lapunk, a Sárkányfű közös idoljaink egyike lett. Lejön a szerkesztőségire! Adott szöveget! Eljön velünk felolvasni az Egyetemi Színpadra! A Térey! Loptunk tőle, lestük a hangütést, én elegánsan inkább kitettem mottónak, beleszőttem a szövegeimbe. Nem is akartuk kikerülni és eltagadni a hatást. Nem is lehetett volna. Az öntörvényűsége miatt vált példaképpé, és több követője beleesett abba a csapdába, hogy az ő törvényeit vette magára. Egy időben kilógtak a lapokból az epigonjai.

Nagyon boldoggá tett, mikor 2016-ban a gyűjteményes verseinek, az Őszi hadjáratnak a megjelenésekor engem kért meg, hogy beszélgessek vele a PIM nagyszínpadán. „Ez már kész életmű, ezután már fel is lehetne dobni a pacskert” – nevettünk. „Roppant gyűjtemény” – írja róla Marno, miután az architektúra nagymesterének nevezi. Tényleg monumentális anyag, épp passzol a szerzőhöz, aki mind nagyobban és nagyobban gondolkodott, akinek hadjárata soha nem a pusztításról, hanem épp a romokban és törmelékekben is makacsul építő – és kötőanyagot kereső – és találó mesterré vált az évek folyamán.

Téreynél már a kezdetek kezdetén nehéz volt a szó hétköznapi értelmében vett líraiságról beszélni. Drámai és epikai jegyek keveredtek, az élőbeszéd természetesen szüremlett a sorok közé. A popkultúra is teljes természetességgel olvadt át a sorokba, ahogy az állandóan mozgatott hatalmas történelmi és kulturális tudásanyag. Novellavers, minidráma, monológ és filmek, szavakból. Aztán a kezdeti nagyon határozott és a mai napig megálló (ami nem állt meg a szerző előtt, a debütáló 1991-es Szétszóratás, azt később egy radikális gesztussal, a hagyományokból egyáltalán nem következően át- és szétírta egy évtized múltán) versek és kötetkompozíciók után (mint kísérletek a későbbi nagy formátumhoz) a valódi hadsereg felállt, a terület kijelölése után megindult az invázió. Motívumok vándorolnak és szervesülnek át az újabb szövegekbe, az építkezés tudatosságát átragyogja az, ami utánozhatatlan és tanulhatatlan, ami az egész életmű magva. A 2001-es Paulus egyszerre gyűjtő- és fordulópont, szintetizálja az addig megismert Térey minden addigi jellemzőjét és erényét, megelőlegezi a későbbi nagyszabású kompozíciókat. Az első kiteljesedés. Ahogy a korábbi művekben, úgy az irónia itt is gyomrot összerántó, a szlenggel és a bevett fordulatokkal – melyek ebben a nyelvben épp hétköznapi vagy épp lakossági voltukból kifordulva válnak jelzéssé – új szintre lép. Mindez átitatva a részletekre fogékony érzékenységgel, valamint a magánmániákkal, mint a városfetisizmus, a harci beszédmód, vagy a meglepő utalások, illetve a már emlegetett egyedi, körülírhatatlan ízzel. A történelmi és kulturális tudás szervesülése a formai bravúrokkal, melyek Térey szövegeinek zeneiségét adják (itt Anyegin-strófákban), így egyben felmutatják, hogy ami erős ígéret volt addig, most beteljesült: nyilvánvalóvá lett az esetleg kétkedők előtt is, milyen nagy költészet ez. Mely költészet persze néha sok, olykor nehéz befogadni, és sokszor késztet vitákra. Térey szövegeiben mindig ott volt a társadalomkritika, ami az évek alatt egyre magasabb szintekre emelkedett. Neki (is) köszönhetjük, hogy a politikai költészet újra teret és erőt kapott, ahogy azt is, hogy bebizonyította: lehet még eposzban gondolkodva jövővíziókról és társadalmi parabolákról beszélni.
A magyar drámairodalomban a Papp Andrással közösen jegyzett Kazamaták örök jelzőfény marad.

Nehéz objektíven írnom róla, nem is tudok. Fülemben a nagy nevetések. Mert sajátos humora volt, megszokhatatlan, kiszámíthatatlan. Tegnap Kovács Gabriella, a Magyar Rádió egykori riportere felidézte nekem, hogy első irodalmi anyagának egy kettős interjút kapott Jánossal és velem.
A már szintén nem létező Rác-kertbe invitáltuk, elmondása szerint már akkor nyerítve a röhögéstől. Az anyagból nem lett semmi, hajnalig röhögtünk. Akkor épp azon, hogy elhagytam a frissen megjelent könyvem, amit neki vittem ajándékba. Addig a még szintén létező Népszabadságban így szerepeltem: „Költő, kötete még nincs.” Aznap estétől Téreynél ez volt az aláírásom: „Költő, kötete már nincs.” Ezeket a hangosan nevetős alkalmakat nem őrzi semmi, ha jól tudom, még az egykori Nyelvterületet (a Poós Zoltán–Peer Krisztián–Térey rapzenekara) sem őrzi felvétel. Minden eltűnik, csak a szövegek maradnak. „Hóátfúvás az életemen, / Fogat ügetése a száműzetésbe. / Folytonos vihar, összekuszál.” (Gyöngédség-projektum – in: Moll) Viharfogó A Nibelung-lakópark, a Protokoll, A Legkisebb Jégkorszak. Az olyan középgenerációsok, akik saját teret szabtak ki maguknak, a teljes területet akarják, minden idegük és energiájuk, tehetségük teljes fegyverzetében. Járna nekik. Nem szabadna ekkor meghalni.

Figyelmébe ajánljuk

A saját határain túl

Justin Vernon egyszemélyes vállalkozásaként indult a Bon Iver, miután a zenész 2006-ban három hónapot töltött teljesen egyedül egy faházban, a világtól elzárva, egy nyugat-wisconsini faluban.

Az űr az úr

Az 1969-ben indult Hawkwind mindig a mainstream csatornák radarja alatt maradt, pedig hatása évtizedek óta megkérdőjelezhetetlen.

Pincebogarak lázadása

  • - turcsányi -

Jussi Adler-Olsen immár tíz kötetnél járó Q-ügyosztályi ciklusa a skandináv krimik népmesei vonulatába tartozik. Nem a skandináv krimik feltétlen sajátja az ilyesmi, minden szak­ágnak, műfajnak és alműfajnak van népmesei tagozata, amelyben az alsó kutyák egy csoportozata tengernyi szívás után a végére csak odasóz egy nagyot a hatalomnak, az efeletti boldogságtól remélvén boldogtalansága jobbra fordulását – hiába.

Luxusszivacsok

A Molnár Ani Galéria 2024-ben megnyitott új kiállítótere elsősorban hazai, fiatal, női alkotókra fókuszál, Benczúr viszont már a kilencvenes évek közepétől jelen van a művészeti szcénában, sőt már 1997-ben szerepelt a 2. Manifestán, illetve 1999-ben (más művészekkel) együtt a Velencei Biennálé magyar pavilonjában.

Égen, földön, vízen

Mesék a mesében: mitikus hősök, mágikus világ, megszemélyesített természet, a szó szoros értelmében varázslatos nyelv. A világ végén, tajtékos vizeken és ég alatt, regei időben mozognak a hősök, egy falu lakói.

Visszaszámlálás

A Ne csak nézd! című pályázatot a Free­szfe, az Örkény Színház, a Trafó és a Jurányi közösen hirdették meg abból a célból, hogy független alkotóknak adjanak lehetőséget új előadások létrehozására, a Freeszfére járó hallgatóknak pedig a megmutatkozásra. Tematikus megkötés nem volt, csak annyiban, hogy a társulatoknak társadalmilag fontos témákat kellett feldolgozniuk. A nyertesek közül a KV Társulat pályamunkáját az Örkény Színház fogadta be.

Mészáros Lőrinc egy történet

A Mészáros Lőrinc című történetnek az lenne a funkciója, hogy bizonyítsa, létezik frissen, ön­erejéből felemelkedett nemzeti tőkésosztály vagy legalább réteg, de ha még az sem, pár markáns nemzeti nagytőkés. Valamint bizonyítani, hogy Orbán Viktor nem foglalkozik pénzügyekkel.

„Mint a pókháló”

Diplomáját – az SZFE szétverése miatt – az Emergency Exit program keretein belül Ludwigsburgban kapta meg. Legutóbbi rendezése, a Katona József Színházban nemrég bemutatott 2031 a kultúra helyzetével és a hatalmi visszaélések természetével foglalkozik. Ehhez kapcsolódva toxikus maszkulinitásról, a #metoo hatásairól és az empátiadeficites helyzetekről beszélgettünk vele.

Nem a pénz számít

Mérföldkőhöz érkezett az Európai Unió az orosz energiahordozókhoz fűződő viszonya tekintetében: május elején az Európai Bizottság bejelentette, hogy legkésőbb 2027 végéig minden uniós tagállamnak le kell válnia az orosz olajról, földgázról és nukleáris fűtőanyagról. Ha ez megvalósul, az energiaellátás megszűnik politikai fegyverként működni az oroszok kezében. A kérdés az, hogy Magyar­ország és Szlovákia hajlandó lesz-e ebben együttműködni – az elmúlt években tanúsított magatartásuk ugyanis ennek éppen az ellenkezőjét sugallja.

„A kínai tudás”

Az európai autóipart most épp Trump vámjai fenyegetik, de a romlása nem ma kezdődött. Hanem mikor? A kínaiak miatt kong a lélekharang? Vagy az Európai Unió zöld szemüveges bürokratái a tettesek? Netán a vásárlók a hibásak, különösen az európaiak, akik nem akarnak drága pénzért benzingőzt szívni az ablakuk alatt? A globális autópiac gyakorlati szakemberét kérdeztük.