Van nekünk egy ilyenünk, nem tudjuk már megkerülni, kész tény. Másfelől a középgenerációs még nem elég öreg, hogy nyájasan kérdőjeleket se tegyünk ki, hogy megfaragjuk a szobrát, és onnantól megengedhessük, hogy ne törődjünk a részletekkel.
Még csak kezdőnek is nehezen nevezhettem magam, mikor 1995-ben (a már régóta halott) Nagy Attila Kristóf a kezembe nyomott egy listát, hogy kiket kellene olvasnom. A kortársak között öt névvel, közöttük Téreyé. Ő alig idősebb nálam, húztam el a szám. Mégis ő fog a legerőteljesebben hatni rád, felelte. Akkor jelent meg a Valóságos Varsó, milyen nyomasztó borító. Megvettem a Természetes arroganciát is, ha már. Milyen pökhendi cím, gondoltam. Szeretem az ilyesmit, jött a következő gondolat. Szerelmesnek éreztem magam, mint mindig, ha valami olyat olvasok, ami zsigerileg átráz. Aztán az történt velem, mint a generációmban sokakkal: nem tudtunk betelni vele, viszonyítási pont lett. Megalakult az egyetemi irodalmi lapunk, a Sárkányfű közös idoljaink egyike lett. Lejön a szerkesztőségire! Adott szöveget! Eljön velünk felolvasni az Egyetemi Színpadra! A Térey! Loptunk tőle, lestük a hangütést, én elegánsan inkább kitettem mottónak, beleszőttem a szövegeimbe. Nem is akartuk kikerülni és eltagadni a hatást. Nem is lehetett volna. Az öntörvényűsége miatt vált példaképpé, és több követője beleesett abba a csapdába, hogy az ő törvényeit vette magára. Egy időben kilógtak a lapokból az epigonjai.
Nagyon boldoggá tett, mikor 2016-ban a gyűjteményes verseinek, az Őszi hadjáratnak a megjelenésekor engem kért meg, hogy beszélgessek vele a PIM nagyszínpadán. „Ez már kész életmű, ezután már fel is lehetne dobni a pacskert” – nevettünk. „Roppant gyűjtemény” – írja róla Marno, miután az architektúra nagymesterének nevezi. Tényleg monumentális anyag, épp passzol a szerzőhöz, aki mind nagyobban és nagyobban gondolkodott, akinek hadjárata soha nem a pusztításról, hanem épp a romokban és törmelékekben is makacsul építő – és kötőanyagot kereső – és találó mesterré vált az évek folyamán.
Téreynél már a kezdetek kezdetén nehéz volt a szó hétköznapi értelmében vett líraiságról beszélni. Drámai és epikai jegyek keveredtek, az élőbeszéd természetesen szüremlett a sorok közé. A popkultúra is teljes természetességgel olvadt át a sorokba, ahogy az állandóan mozgatott hatalmas történelmi és kulturális tudásanyag. Novellavers, minidráma, monológ és filmek, szavakból. Aztán a kezdeti nagyon határozott és a mai napig megálló (ami nem állt meg a szerző előtt, a debütáló 1991-es Szétszóratás, azt később egy radikális gesztussal, a hagyományokból egyáltalán nem következően át- és szétírta egy évtized múltán) versek és kötetkompozíciók után (mint kísérletek a későbbi nagy formátumhoz) a valódi hadsereg felállt, a terület kijelölése után megindult az invázió. Motívumok vándorolnak és szervesülnek át az újabb szövegekbe, az építkezés tudatosságát átragyogja az, ami utánozhatatlan és tanulhatatlan, ami az egész életmű magva. A 2001-es Paulus egyszerre gyűjtő- és fordulópont, szintetizálja az addig megismert Térey minden addigi jellemzőjét és erényét, megelőlegezi a későbbi nagyszabású kompozíciókat. Az első kiteljesedés. Ahogy a korábbi művekben, úgy az irónia itt is gyomrot összerántó, a szlenggel és a bevett fordulatokkal – melyek ebben a nyelvben épp hétköznapi vagy épp lakossági voltukból kifordulva válnak jelzéssé – új szintre lép. Mindez átitatva a részletekre fogékony érzékenységgel, valamint a magánmániákkal, mint a városfetisizmus, a harci beszédmód, vagy a meglepő utalások, illetve a már emlegetett egyedi, körülírhatatlan ízzel. A történelmi és kulturális tudás szervesülése a formai bravúrokkal, melyek Térey szövegeinek zeneiségét adják (itt Anyegin-strófákban), így egyben felmutatják, hogy ami erős ígéret volt addig, most beteljesült: nyilvánvalóvá lett az esetleg kétkedők előtt is, milyen nagy költészet ez. Mely költészet persze néha sok, olykor nehéz befogadni, és sokszor késztet vitákra. Térey szövegeiben mindig ott volt a társadalomkritika, ami az évek alatt egyre magasabb szintekre emelkedett. Neki (is) köszönhetjük, hogy a politikai költészet újra teret és erőt kapott, ahogy azt is, hogy bebizonyította: lehet még eposzban gondolkodva jövővíziókról és társadalmi parabolákról beszélni.
A magyar drámairodalomban a Papp Andrással közösen jegyzett Kazamaták örök jelzőfény marad.
Nehéz objektíven írnom róla, nem is tudok. Fülemben a nagy nevetések. Mert sajátos humora volt, megszokhatatlan, kiszámíthatatlan. Tegnap Kovács Gabriella, a Magyar Rádió egykori riportere felidézte nekem, hogy első irodalmi anyagának egy kettős interjút kapott Jánossal és velem.
A már szintén nem létező Rác-kertbe invitáltuk, elmondása szerint már akkor nyerítve a röhögéstől. Az anyagból nem lett semmi, hajnalig röhögtünk. Akkor épp azon, hogy elhagytam a frissen megjelent könyvem, amit neki vittem ajándékba. Addig a még szintén létező Népszabadságban így szerepeltem: „Költő, kötete még nincs.” Aznap estétől Téreynél ez volt az aláírásom: „Költő, kötete már nincs.” Ezeket a hangosan nevetős alkalmakat nem őrzi semmi, ha jól tudom, még az egykori Nyelvterületet (a Poós Zoltán–Peer Krisztián–Térey rapzenekara) sem őrzi felvétel. Minden eltűnik, csak a szövegek maradnak. „Hóátfúvás az életemen, / Fogat ügetése a száműzetésbe. / Folytonos vihar, összekuszál.” (Gyöngédség-projektum – in: Moll) Viharfogó A Nibelung-lakópark, a Protokoll, A Legkisebb Jégkorszak. Az olyan középgenerációsok, akik saját teret szabtak ki maguknak, a teljes területet akarják, minden idegük és energiájuk, tehetségük teljes fegyverzetében. Járna nekik. Nem szabadna ekkor meghalni.
