De míg azok elfogadott, sokszor nagyra becsült szenvedélyek, a villamosbarát inkább gyanús. Sokan villamosbolondnak mondanák, ami érthető is, ha magunk elé képzeljük azokat a megszállottakat, akik menetrendekbe révedve, kocsiszínek körül ólálkodva sorolják a pályaszámokat a hozzájuk rendelt évszámokkal együtt. Akik nem tudtak kigyógyulni a gyerekbetegségből, mert nem fogott rajtuk a leghatásosabb szérum, a valóságos tömegközlekedés.
Ahogy minden mást, a villamosbarátságot is megpróbálhatjuk felemelni, de nagy szárnyalásokra nem számíthatunk. Persze a régi térképek és fényképek láttán a téma iránt érzéketleneknek is megdobbanhat a szívük – a mindent átható nosztalgia, ahogy mindenhova, úgy a felsővezetékre is fészkelhet –, de ez a legritkább esetben tart a valóságos menetidőnél tovább, ér messzebb a végállomásnál. Noha irodalmunkban egymásba érnek a villamosok, Kosztolányitól Mándyn át Nádasig több kocsiszínre valót gyűjthetnénk össze, ám ilyenkor szó sincs „barátságról”. Náluk a villamos attól evidens, mert nincs nála jellegzetesebb mozgó pesti kulissza, hőseik nem utazhatnak például városnéző busszal.
Térey János az egyetlen, aki nemcsak felszállt, utazott, utaztatott, de megvizsgálta, körüljárta is ezeket a villamosokat; aki nemcsak tudta, hogy mit jelent villamosbarátnak lenni, de arra is képes volt, hogy egy egészen más polcra helyezze a sokak számára megmagyarázhatatlan monomániát.
Ez lehet az oka, hogy amikor pár éve megláttam egy képet a Fortepanon, egyből ő jutott az eszembe. A fotó 1950 táján készülhetett, a helyszín a napsütötte Debrecen. A kereszteződésben rendőr áll, mögötte a villamos és további egyenruhások, a jármű oldalán a felirat: „Szájápolás=Egészség”, így a verőfénynek is lett némi többletjelentése.
„Köszönöm. Fantasztikus” – válaszolta, miután elküldtem neki a képet, hogy aztán a 2015-ös karácsonyi Narancsban bővebben is kifejtse. „Debrecen akkor vidéki középhatalom volt a hét vonalával. Harminc motoros és tíz pótkocsi bonyolította a forgalmat a két világháború között. A képünkön látható felsővezeték-rendszer pedig pókhálóként fonja be a debreceni eget. Az 1975. június 23-án utoljára fölszámolt egyvágányú viszonylat éppen a Béke útjai 4-es volt: Megyei Tanács–Vágóhíd, már a neve is szép” – írta le azt, amit egy villamosbarát sem írhatott volna precízebben – a szövegben a pályaszámokról, az oldalablakok számáról, az ikerkocsikról sem feledkezett meg –, mégis amikor olvastam, úgy éreztem, hogy többet tudok meg a régi Debrecenről, mintha belelapoznék egy történelemkönyvbe. Ha volt ebben titok, legfeljebb annyi volt, hogy János képes volt arra, hogy – annyi sok más mellett – a villamosbarát attribútumokat, a számmágiát, a menetrendi adatokat, a megállóhelyeket is úgy fűzze a szövegeibe, verseibe, hogy azoknak már a puszta léte drámai hatást váltson ki. A Tizenöt éve Zugló című versében így: „E tér a dudvával benőtt sínekkel / Szakasztott, mint a módjával borotvált / Szeméremdomb: tüzes kedvében itt járt / A 44-es villamos”, a Szabályos körcikkben pedig így: „A cikkely / szélén csörömpölt a Csapó utcai 6-os / temetői járat, e sorok írója már nem vehette / igénybe”.
