Nekrológ

Lojzi

Dornbach Alajos (1936–2021)

  • Pető Iván
  • 2021.06.09 21:00

Nekrológ

Mindenki Lojzinak nevezte, szólította. Először a 70-es évek közepén, az Attila úti, Bethlen-udvar melletti játszótéren beszélgettünk. Egyidős (1973-ban született) fiainkat vittük oda. Idővel kiderült, a szimpatikus apuka ügy­véd, ráadásul az akkori normák szerint menőnek számít, eléggé ismert ember. Meglepett, mert semmi ügyvédes nem volt benne. Nála kedvesebb, jó szándékúbb, nyíltabb embert nem sokat ismertem, a dörzsöltségnek, rafinériának nemcsak a játszótéren, de később sem láttam nyomát.

Gyorsan kitűnt, számtalan közös ismerősünk van, ennek alapján hamar világossá vált, hogy a rendszerről, politikai viszonyokról hasonlókat gondolunk, de rájöttünk, középiskolásként Egerben, a Foglár utcában ugyanabban az épületben voltunk kollégisták, igaz, ő nálam tíz évvel korábban, amikor még egyházi kézben volt. Kiderült az is, (Zachár) Zsófival, a feleségével nem sokkal korábban, 1972-ben házasodtak össze. A fiúk után lányaink is egy évben (1975-ben) születtek. Bár ők is, mi is elköltöztünk a játszótér közeléből, a kapcsolat maradt; Lojzi, aki nagy túrázó, nem mellékesen tájékozódási futó és síelő volt, vitte például a saját gyerekeivel az én gyerekeimet is kirándulni. És persze működött a felnőtt kapcsolat is. Lojziék, amikor hosszú évek után saját lakásba költöztek, az én akkori ismeretségi körömhöz képest, de abszolút mércével is a legjobb polgári ízléssel, bútorokkal, képekkel berendezett lakásban éltek. A vendégeskedés náluk olyan volt, mintha konszolidált, polgári Magyarországon élnénk. Zsófi jóvoltából nemcsak az alkalomhoz illő sütemények és más finomságok kerültek elő, de a politikai témákon túl a legtöbb szó a kultúráról, elsősorban irodalomról, zenéről esett. Sok, a rendszert nem éppen szerető, ismert emberrel lehetett náluk találkozni. Felidézve a múltat, Lojzi úgy jelenik meg emlékeimben, mint aki az ilyen összejöveteleken szívesen anekdotázott, mesélt érdekes történeteket, részben a praxisából, nem kiadva ügyfeleit. Akkor valószínűleg nem fogalmaztam meg magamnak, de utólag az maradt meg: bár Budapest értelmiségi elitje fordult meg náluk, illetve velük jártak össze, Lojziban mindig volt valami a földön járó, jó kedélyű vidéki ügyvédből.

Orsz?ggy?l?s

 
1994
Fotó: MTI/Kegyes András

Sok-sok évig az ő elbeszéléséből tudtam róla egyre többet, a rendszerváltástól hivatalos életrajzaiból is. Az apai nagyszülők németül még jól beszélő katolikus sváb parasztok voltak, akik öt gyermeküket szűkös anyagi lehetőségeik ellenére taníttatták. Lojzi édesapja kántortanító, majd az államosítások után Heves és Borsod megyei falvakban általános iskolai tanító volt. 1964-től közel harminc évig a Margit körúti ferences templomban kántorkodott. Fia elmondása szerint elkötelezett szociáldemokrataságát és hívő katolicizmusát gond nélkül össze tudta egyeztetni. Lojzi kevésbé kötődött egyházához, a bevett formula szerint a maga módján volt hívő katolikus. Az anyai felmenők Heves megyei falusi iparosok, vízimolnárok voltak, a nagyszülők szerény anyagi körülményeik ellenére itt is taníttatták mind a hat gyermeküket. Lojzi édesanyja négy gimnáziumot végzett. A gyermekeknél már evidencia volt az egyetem, Lojzi bátyja mérnök, húga spanyol szakos műfordító, egyetemi tanár lett.

Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
A Magyar Narancs független, szabad politikai és kulturális hetilap. Nézzen be hozzánk minden nap: hírszolgáltatásunk ingyenesen hozzáférhető. Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!

Neked ajánljuk