Ami bekövetkezett az, hogy a kormányzó július 6-án - végre - utasította a kormányt (Sztójay) a deportálások leállítására. Ugyan már egy kicsit előbb is megtette ezt, a június 26-i Koronatanácson, de ezt olyan halkan és erőtlenül, hogy talán még önmaga sem hallotta meg, hát nem is hajtottak végre belőle semmit. Tehát 6-án Horthy abbahagyta, felfüggesztette, megállította, nem folytatta... és még mennyit mondjak? - azt a folyamatot, amelyet egyszerűen mondva ő kezdett el. És ez bizony nem egyenlő a megmentés folyamatával. Az állapot: megmenekülés! A deportálások leállítása azzal volt egyenlő, hogy nem csendőrszuronyozták be a mindenüktől megfosztott embereket a marhavagonokba, hogy azután Birkenau gázkamráiban az életüktől is elbúcsúzzanak. Ezeket az embereket nem deportálták, azaz nem lettek a német-magyar halálkoprodukció áldozatai. Ez kétségtelenül nem következett be, de a nem bekövetkezése egy folyamat utolsó stációjának - a folyamat elindítója által - még nem megmentése a stáción végigmenőknek. A megmenekülés nem egyenlő azzal, mintha ezt Horthy erre irányuló szándékos cselekedete következményeként megmentésnek tekinthetnénk. Amint a történészek nagyon jól tudják, számtalan oka volt a leállításnak, amely okok egyszerre kb. erre az időre nyomtak akkora súlyt, hogy Horthy lépett. Ám ezen okok között mint pihe volt jelen a zsidókkal való bánásmód. Volt itt tekintet a szövetségesek budapesti bombázásaira, a lengyel front helyzetére, a partraszállásra, XII. Pius, Roosevelt és a canterburyi érsek szavaira stb... és talán az Auschwitz-jegyzőkönyvre. De nem a megmentésre! Olyannyira, hogy július 7. után Kistarcsáról és Sárvárról sikerült még kb. 3000 embert a halálba vagonoztatni. Márciustól, a budapesti zsidóknak naponta (!) kellett elszenvedniük a belügyminisztérium által kiadott embertelen rendeleteket, amelyek napról napra, ahogy újabbak és újabbak jöttek, úgy szorították ki a zsidókat az élet minden területéről, majd az állásukból, majd az ingatlanjaikból, majd a vagyonukból és mindenükből. Már akinek ez még megadatott, hiszen az életerős férfiak ekkor már vagy a Donnál meghaltak, vagy éppen valamilyen munkaszolgálatban ennek közeli bekövetkezésére számíthattak. Ezeket a kiszorító rendelkezéseket, amelyek a halálra ítélés előtti pillanatok jellemzői voltak, a deportálások leállítása után is életben tartották, hatályban voltak, érvényesítették azokat. Az új Lakatos-kormány ebben semmiben sem különbözött az előző Sztójay-kormánytól. Az októberi, nyilasoknak való hatalomátadás következményei pedig - finoman szólva - szintén nem a megmentés szóval jellemezhetők. Ám július 9-én Budapestre érkezik egy 32 éves, svéd, nagyon gazdag fiatalember. Miért is?
Maradok baráti üdvözlettel,
Gray István
