Szomorúan láttam, hogy éppen a Magyar Narancs közölte Révai Gábornak a magyar helyesírás ellen érvelő publicisztikáját, mint ahogy azt is, hogy éppen egy író-műfordító támadja meg egyik fontos munkaeszközét. Érzékeltem cikke ironikus felhangját, de azt is, hogy részben komolyan gondolja, amit ír.
A mai magyar helyesírás, mint ahogy más nyelveké is, akkor alakult ki, amikor a mindennapi élet legkülönbözőbb területein elkezdtek létrejönni a polgári konszenzusok. Az egységes helyesírás nem véletlenül született nagyjából a 18-19. század fordulóján, a méterrúddal egy időben. Egyszer csak szükség volt valamilyen standardizálásra, hogy az azonos nyelven író emberek jobban értsék egymást. A helyesírás tehát, a nyelv toronyórája, az akkor éppen nemzeti szinten egységesülő piac egyik fontos eszköze volt. Fennköltebben fogalmazva, a nemzeti konszenzus eszköze. A mai Magyarországon azt látjuk, hogy a jobboldal baltával veri szét a nemzeti konszenzust. Megpróbálják elfoglalni a nyelvet, erőltetett szóalakzatokat erőszakolnak ránk, közterületeken helyeznek el rovásírásos utcanévtáblákat, átnevezik az utcákat, és gyakran arról értesülünk, hogy szerintük nem is azok voltak a nemzet nagy költői és írói, akiket évszázadok-évtizedek óta annak tekintünk.
Az egységes magyar helyesírás annak a kevés dolognak az egyike, ami a valaha volt nemzeti konszenzusból még megmaradt.
Ezt az egységes helyesírást egyébként, a cikk írójának véleményével ellentétben, ma már az akadémikusok és a nyelvtudósok is meglehetős rugalmasan kezelik. Továbbá kár sértegetnie a még mindig fiatal nyelvészeket, "szigorúan hetven év fölötti, begyepesedett agyú professzoroknak" titulálva például az Osiris 2004-ben megjelent helyesírási szótárának szerkesztőit is ezzel - a könyv megjelenésekor Laczkó Krisztina és Mártonfi Attila harmincéves, ha lehetett.
Téved a cikk szerzője (aki pedig német művek fordítója) azt illetően is, amit a német helyesírásról mond. Az új német helyesírási szabályok nem terjedtek el, alkalmazásukról a németek lemondtak (hogy nézett volna ki egy Goethe kritikai kiadás vajon az új szabályokkal), és létrejött egy nagyon érdekes konszenzusos helyzet: a komoly, nagy lapok és folyóiratok lényegében változatlanul alkalmazzák a reform előtti szabályokat, egyes - főleg művészeti - kiadványok pedig, amelyek már a reform előtt is kedvükre egyszerűsítgették azokat, ugyanazt teszik, amit korábban.
A helyesírás továbbá nemcsak életünk megkeserítésére szolgál, de arra is, hogy emlékezzünk. Helyesírásunk jelentős részben etimológiai alapú. Naponta segít emlékezni arra, miből lett egy-egy szó. Ez az egyik értelme az ly fenntartásának is - bár ma is akadnak a magyar nyelvnek olyan beszélői, akik, hasonlóan az e hangzó különböző ejtéseihez, fülre is meg tudják különböztetni a j-t az ly-tól. Hátha nekik van igazuk.
Végül pedig itt van az egyik legérdekesebb, engem is meglepő ellenérv, a könyörtelen angol helyesírás, amelyre G. B. Shaw hozta az egyik legszellemesebb példát. Hogyan kéne leírni a fish szót, kérdezte. Valójában így: ghoti. A gh az f a rough-ból, az o az valójában i a women-ből, míg a ti az tulajdonképpen s például anationből.
Ha az angol nyelv ezzel az abszurd helyesírással képes volt világnyelvvé válni, akkor talán mégsem a magyar helyesírással van baj.
Hanem a megszüntetett köztársaság le nem váltott, valószínűleg plagizáló, a helyesírással kapcsolatban pedig kihívásokkal küszködő elnökével.
Fábri Péter
író, dalszövegíró
