Magyar Narancs, 2003. november 13.
Korrekt szakmai bírálatot és szolidaritást kér számon a lap legutóbbi számában Mihancsik Zsófia Bolgár György Vágy című könyvének - álláspontja szerint - méltatlan fogadtatása kapcsán. A bírálatok jelentős része egy Megyesi Gusztáv-cikk Élet és Irodalom-beli közlésével függ össze. Az alábbi megjegyzések és kiegészítések nem Mihancsik véleményével, hanem fontosabb fölvetéseinek tárgyszerűségével kapcsolatosak.
1. Azt írja Mihancsik Zsófia, hogy "az irodalmi hetilap szerkesztője (elolvasás nélkül) magánbeszélgetésben közli a kiadó munkatársával, hogy a szerző korábbi szépprózai műveinek ismeretében ez a könyv nem lehet irodalom".
Nem tudni, melyik szerkesztő magánvéleményéről van szó, de ez nem is érdekes. (Amúgy miért ne lehetne korábbi olvasmányélmények alapján véleményt mondani egy szerzőről? Ha a várakozás pozitív lett volna, bizonyára nem zavarta volna a kiadó munkatársát.) Sokkalta fontosabb azonban ennél az, hogy az ÉS illetékes könyvkritikai szerkesztője elolvasta a könyvet, majd kiadta recenzeálásra. Meg is jelent egy kritika, mégpedig a Mihancsik Zsófia által ugyane cikkben józan ítélőképességűnek sorolt Pályi Andrásé. (Erről a kritikáról még lesz szó.)
2. Hiányolja Mihancsik Zsófia az ÉS "magas erkölcsiségéből fakadó szolidaritását". Mint írja, "az nem megy, hogy a lap főszerkesztője éveken át írja Sajtómunkások című sorozatát, amelyben éles szavakkal állít pellengérre mindent, amit aljasságnak, hazugságnak (...) vagy szolidaritáshiánynak vél, ám amikor Bolgár György újságírót szépirodalmi munkája miatt kirúgják az ATV Újságíróklubjától, nem az a probléma számára, hogy miért nem álltak fel Bolgár beszélgetőtársai (...), hanem Megyesi publicisztikáját adja le".
Megyesi publicisztikája Bolgár kirúgása előtt jelent meg. Jóval az ÉS lapzártája után Bolgár egyik állandó televíziós munkatársa úgy nyilatkozik, hogy nincs tudomása semmiféle változásról. (Blikk, szeptember 24.) Ezzel szemben, miután Bolgárt kirúgták, Megyesi ezt azonnal szóvá tette az ÉS-ben, kifogásolva annak az újságírónak a magatartását, aki a kirúgott helyére ült. (ÉS, 2003/40., szeptember 31.) Mihancsik Zsófia az ÉS-ben megjelent idevágó sorokat is idézhette volna, de nem idézte.
3. Mihancsik Zsófia bekezdésnyi emléket állít azoknak, akik "...a kollektív düh-, irigység- és elfogultságrohammal szemben is meg tudták őrizni józan ítélőképességüket, és Bolgár György politikai újságíró regényét annak kezelték, ami: szépirodalmi alkotásnak". Közéjük sorolja az ÉS már említett recenzensét, Pályi Andrást, aki így ír: "De bármennyire próbálom is visszafogni magam, legalább a >>regény>irodalmi alkotásKovács Zoltán
Élet és Irodalom
főszerkesztő
Tojásfej és fakabát
Magyar Narancs, 2003. november 6.
Cikkükben több tévedés, illetve pontatlan állítás látott napvilágot a Rendőrtiszti Főiskolával kapcsolatban.
Két esetben is főigazgatóként történik személyemre hivatkozás. Ezzel szemben az intézmény főigazgatója dr. Blaskó Béla r. vezérőrnagy PhD/ C. Sc. tanszékvezető főiskolai tanár.
Dr. Bodonyi docens asszony keresztneve Ilona (nem pedig Lívia).
A bevezető sorokban írtak, miszerint az intézmény "a legkevésbé ismert felsőoktatási intézmények egyike", tényszerűen nem helytálló. Ezt bizonyítja a kiemelkedően magas érdeklődés akár a nyílt napokon, akár a felvételi vizsgák során.
A bevezető sorokban írtakhoz tartozó megjegyzésem továbbá az, hogy az iskolán ezredesek is tanítanak.
Ami a főiskolára belépés ,,nehézségeit" illeti, megjegyzem, hogy a személyi igazolvány leadásával szemben ma már számos helyen (nem csak kormányzati szerveknél) fémdetektoros kapu ,,állja útját" a belépni szándékozóknak. Ennek alapján a helyi gyakorlat napjainkban nem tekinthető eltúlzottnak.
A főiskola nem a Rendőrakadémiából fejlődött ki. Jóllehet a főiskola abban az objektumban van elhelyezve, ahol egykor az akadémia volt, a főiskolát az 1970. évi 39. sz. törvényerejű rendelet hozta létre, tehát az akadémiáról legfeljebb a 60-as évek végéig lehetett szó. Ennek fényében nem felel meg a valóságnak az az állítás sem, hogy a tanárok, vezetők ,,jelentős része" már az elődintézményben is oktatott, vagy ott diákoskodott. Jelenleg egyetlen, az egykori Rendőrakadémián oktató kolléga sincs főiskolánkon. A civil főigazgató sem az akadémia, hanem a főiskola élén állt 1993-ban bekövetkezett haláláig.
Nem pontos a társadalomtudományi kar kiépítésére való hivatkozás, hiszen néhai főigazgatónk neves oktatás- és tudományszervező volt, a büntetőeljárási jog tekintetében pedig országos hírű szaktekintélynek számított. Másfelől a hivatkozott ,,kiváló civil szakembereknek" egy része már korábban is a főiskola oktatója volt.
Nem helytálló a megállapítás, miszerint a jelenlegi főigazgató vezetése alatt ,,a katonai jelleg újra megerősödött és (...) nőtt a magas rendfokozattal rendelkező tanárok száma". Ez utóbbiak azt sejtetik, mintha tendenciaszerűség állna a háttérben, szemben azzal az egyenruhás világban természetes tényezővel, miszerint az időmúlás kísérő jelensége a rendfokozatban történő előlépés lehetősége. A katonai és a rendvédelmi felsőoktatási intézmények vezetőinek, oktatóinak és hallgatóinak jogállásáról szóló 1996. évi XLV. törvény preambuluma egyébként az alábbiakat tartalmazza: ,,A katonai és a rendvédelmi felsőoktatási intézményekben folyó tevékenység célja - a magyar felsőoktatási rendszer részeként a fegyveres szervek személyi állományának sajátos életviszonyaihoz igazodó körülmények között - a fegyveres szervek hivatásos tiszti utánpótlásának, valamint a honvédelmet és a rendvédelmet érintő tevékenységet végző szakembereknek a képzése."
Teljességgel elfogadhatatlan ,,a hagyományos szakmai képzés és a modernizáló célzatú, társadalomtudományi jellegű oktatás" burkolt szembeállítása. A hivatkozott mondat azt sugallja, mintha a hagyományos szakmai képzéssel a korszerűség nem férne össze.
A főiskola nem minősíti a többi intézmény képzési gyakorlatát ,,gátlástalannak". Az azonban esetünkben igaz, hogy a felvehető keretszámnak a rendvédelmi szervek igénye és a költségvetési lehetőségek szabnak határt.
Nem pontos az az utalás sem, hogy a főiskola elvégzése nem jelenti a diák számára a bármilyen állás betöltésére való alkalmasságot. Önmagában érdektelen az a körülmény, hogy ,,jó néven veszik" az egyetemi diplomát. A lényeg az, hogy az adott munkakör betöltéséhez a jogszabály milyen végzettséget ír elő.
Sommás és téves következtetés levonására alkalmas az a megállapítás, miszerint ,,cigány rendőrtisztek tehát még jó darabig nem kerülhetnek ki a Széchenyi-hegyről". Ha a cikk írója nagyszámú hallgatói közösségre gondol, akkor ez lehet igaz, de alkalomszerűen roma származású hallgatója lehet az intézménynek, s reméljük, számuk gyarapodni fog a jövőben. Abból a körülményből, hogy Teleki László romapolitikai államtitkárral szemben a korábbi évek - a témával kapcsolatos - előadóit nem tapsolták meg, nem következik az a megállapítás, miszerint annak idején ,,a fogadtatás elutasítóbb volt". A cikk azon megállapításai, amelyek a cigányellenességre vonatkozó vizsgálatokra vonatkoznak, nem az újságíró által megkérdezett, a főiskolán tanító munkatársaktól származnak. Fogarasi Mihály adjunktus úr sem a rossz optikájú és a szakma által következetesen elutasított ,,tekintélyelvűség" fogalmat, hanem a tekintély tiszteletét említette. Ugyancsak nem hangzottak el a cikk befejező részében írt alábbi mondatok sem: ,,Az előítéletesség kérdése nem érthető meg a diákok társadalmi hátterének ismerete nélkül, a főiskolán ugyanis jórészt szűk körből érkeznek a jelentkezők", illetve hogy hallgatóink ,,a főiskola zárt világának sajátos szabályai szerint gondolkodnak".
Érthetetlen számomra az is, hogy a cikk címe - az általam korábban látott változathoz képest - miként változhatott át a ,,jópofának" tűnő, valójában a cikk tartalmából le nem vezethető és általa nem is indokolható, dehonesztáló ,,Tojásfej és fakabát" címre.
Tisztelettel:
Dr. Sárkány István r. dandártábornok
főigazgató-helyettes, PhD/C. Sc., főiskolai tanár
A főigazgató, illetve helyettesének személyét, a főiskola alapítási évét, valamint Bodonyi Ilona keresztnevét illető tárgyi tévedéseinkért az érintettek és olvasóink elnézését kérjük. Sajnáljuk, ha a cím rossz érzéseket keltett az intézmény dolgozóiban vagy diákjaiban: nem állt szándékunkban megbántani őket.
A szerk.
