Magyar Narancs, 2003. október 16.
Tisztelt Magyar Narancs!
Érdeklődéssel olvastam Pogány Kristóf cikkét a jog és az erkölcs kapcsolatáról a Legfelsőbb Bíróság Tocsik-ügyben hozott polgári ítélete alapján.
Nézetem szerint Pogány Kristóf írása végén teszi fel azokat a kérdéseket, amelyek megválaszolása elengedhetetlen a téma érdemi megvitatásához. Két problémát vet fel. Mindkettő régóta jogelméleti viták tárgyát képezi. Az egyik probléma a határozatlan jogfogalmakkal kapcsolatos, a másik kérdés a jog és erkölcs közötti kapcsolatot boncolgatja.
Pogány Kristóf némileg félreérti a problémát, amikor a jog és erkölcs kapcsolatának vizsgálatát elsősorban absztrakciós kérdésként mutatja be. A jog és az erkölcs kapcsolata, továbbá a "jóerkölcs" konkrét ügyekben történő alkalmazása számomra elsősorban igazolási kérdéseket vet fel mind a törvényhozó, mind az eljáró bíróság szempontjából, és csupán periférikusan kapcsolódik az általános és a konkrét problémához.
Elsősorban nem látom bizonyítottnak, hogy szükségszerű kapcsolat legyen a jogi és az erkölcsi normarendszer között. (Ez természetesen nem zárja ki azt, hogy a két normarendszer - esetlegesen - rendelkezzen közös halmazzal.) Pogány Kristóf módszertani szempontból helyesen jár el akkor, amikor leszögezi, hogy abból a tényből, hogy számos európai ország polgári törvénykönyve tartalmaz a magyar polgári törvénykönyvhöz hasonló rendelkezést, nem következik az, hogy bármely polgári törvénykönyvnek tartalmaznia kell a "jóerkölcsre" vonatkozó szabályt. A skót felvilágosodás óta elfogadott ugyanis, hogy egy jelenség ténylegességéből nem vonhatunk le meggyőző következtetést annak helyességére.
Pogány Kristóf írása utolsó mondatában, implicit következtetés formájában a korábban helyesen azonosított módszertani hibát követi el. Az érvelés szerkezete a következő. Mivel az egyik kanti maxima (minden személyt egyenlő méltóságúnak kell kezelni) az állam és az egyén kapcsolatában minden európai ország alkotmányos gyakorlatának része, a "jóerkölcsre" történő hivatkozásnak még mindig keresnivalója van a magyar polgári törvénykönyvben.
Ahogy említettem, a jog és erkölcs kapcsolatára vonatkozó törvényhozói és bírói döntések elsősorban igazolási kérdéseket vetnek fel. Egy, a plurális értékrendet elismerő alkotmányos demokráciában szükségszerű-e a jogi és az erkölcsi normarendszer közötti kapcsolat? Nem lenne-e helyesebb, ha az adott ügyben alkalmazott szabályokat vizsgálná felül a törvényhozó, ahelyett, hogy jogon kívüli normarendszer alkalmazására kötelezi a bíróságokat? Ha - feltéve, de meg nem engedve - elfogadjuk, hogy a "jóerkölcsre" történő hivatkozás nélkül nem képzelhető el egy polgári törvénykönyv, ki azonosítja, hogy melyek azok az erkölcsi szabályok, amelyekben a társadalom minden tagja egyetért? Elegendő-e, ha a törvényhozó biankó felhatalmazást ad a bíróság számára, hogy azonosítsa azokat az erkölcsi normákat, amelyek a "jóerkölcs" részét képezik, és amelyekben a társadalom minden tagja egyetért? Milyen módszert alkalmaz a bíróság e szabályok megismerésére? Egyáltalán, a bírósági eljárás alkalmas-e arra, hogy megoldja ezt az ismeretelméleti problémát?
Álláspontom szerint csak akkor érdemes érdemi vitát kezdeni arról, hogy helyesen alkalmazta-e a polgári törvénykönyv vonatkozó rendelkezését a Tocsik-ügyben a Legfelsőbb Bíróság, ha a törvényhozó és a bíróság eleget tesz a fenti igazolási kötelezettségének.
Üdvözlettel:
D. Tóth Balázs
A Mindenütt Ünneplő Magyar
kalandjai
Magyar Narancs, 2003. október 30.
A MaNcsban szokatlan ünnepi tudósítás jelent meg az október 23-i megemlékezésekről Zombory Máté tollából. Az ünnepi szónokok beszédét diskurzuselemzésnek veti alá a szerző, és kimutatni véli, hogy kivétel nélkül mindegyik szöveg a másik kiszorítására törekszik, ennek rendeli alá retorikai technikáit. Erről az eljárásról hol azt mondja, hogy a demokrácia velejárója ("Plurális demokráciában minden hatalmi szereplő részt vesz ebben a küzdelemben"), hol pedig úgy véli, tarthatatlan jelenség. A szerző arról panaszkodik, hogy minden szónok létrehoz beszédében egy közösséget, amelynek értékrendjét, az általuk birtokolt múltat azonosítja a nemzet múltjával. Ezek a kisajátító szólamok volnának "a" politika Merker Dávidtól, az SZDSZ Új Generáció szónokától Hiller Istvánon át egészen Csurka Istvánig, és az ő manipulatív történeteikkel állna szemben az élő, egyéni emlékezet. Zombory épp azt teszi, amit elítél, kialakít egy közösséget, amelyik a Másik kizárására épül. Vagyunk mi, az emlékező egyének, kisajátíthatatlan történeteinkkel, és ők, a gonosz politikusok, akiknek közösségét homogenizálja Zombory kirekesztő oppozíciója. Nekem rokonszenves a politikusok és a "nép" szembeállítása, a kisközösségi, családi emlékezet mint a nemzeti nagy narratívák kontrollja, de azt nem hiszem, hogy a kulturális emlékezetben tárolt történetek mindig hazugok, az egyéni emlékezet pedig mindig igaz lenne. "A (...) kollektív emlékezet (...) csak a magánemlékezetek derivátuma" - figyelmeztet Gyáni Gábor. A történelmi emlékezet konstrukció, ami nem azt jelenti, hogy hazugság. A nemzet ugyanis elgondolható emlékezetközösségként, és szüksége van a kulturális emlékezeti narratívák megerősítésére, az ünnepekre. Nyilvánvaló, hogy a különböző megemlékezések is az egyéni emlékezeti narratívák kanonizálásának kísérletei. Érdemes lenne szembesíteni őket egymással: mi az, ami méltányolható a különböző történetekben, ami arra kényszerít, hogy átgondoljam a saját történetem által megteremtett önazonosságom? Mi az, amit méltányolnunk kéne azoknak az embereknek az élettörténetéből, akiket Orbán Viktor kártékony demagógiája megtalál? Így a különböző történetek egymás kölcsönös kritikájává válhatnának, és segíthetnének poliperspektivikussá tenni a magyar nemzeti emlékezetben tárolt történetet `56-ról. Ez sokkal termékenyebb eljárás lenne, mint az összes szónoklatot egyformán hazugnak nyilvánítani, és csak a saját családi emlékezetet fogadni el hitelesnek. Ez a törekvés nem nélkülözhetné a normativitást sem, amit Zombory szövege csak kirekesztésként tud értelmezni, a tolerancia és a pluralitás elleni merényletként.
Kérdés, hogy azokat a történeteket, amelyek például nyilas ellenforradalomként beszélik el `56-ot (ilyen állítólag Csurka díszvendégéé, David Irvingé), be szabad-e venni egyenrangúként a nemzeti emlékezet virtuális panteonjába. Természetesen nem. Zombory azonban úgy véli, a kirekesztés az kirekesztés. "A szónok szerint ettől minden józan ember gyomra forog, miáltal nyomban világossá is vált: minket, a nemzetet a józanok közössége alkotja" - így Zombory Merker Dávid beszédéről. E sorok írója jelen volt azon a megemlékezésen, ahol Merker beszélt, így tanúsíthatja, hogy Merker ezt az azonosítást nem hajtotta végre, ő nem a nemzetből, hanem a józan emberek közösségéből zárta ki azokat, akik Mécs Imrét tavaly októberben legyilkosozták, vagy a most is szokásosan zavaros és undorító zsidózását elővezető Csurka Istvánt. Nos, Merkernek ez a megjegyzése normatív, és a legteljesebb mértékben helyénvaló. Ahogy talán Ungváry Rudolf mondotta normatíve és igen bölcsen: Rendes ember nem zsidózik, mindenki másnak szigorúan tilos. Merker szerint `56 nem baloldali, jobboldali vagy liberális forradalom volt, és a forradalom alatt egyet akart Pongrátz Gergely és Angyal István. Ezek a kijelentések ugyan vitathatóak, de nem kirekesztők. Ezeket Zombory nem idézi. Mint írja "várakozásaiban (...) nem csalódott" Merker beszéde alatt. Biztosra mehetett, hiszen azt meg se hallotta, ami nem igazolta várakozásait. A diskurzuselemző hajlamos mindenhol kizárást, ideológiát szimatolni, mindennek mögénéz, mindenen átlát, mindent leleplez. Ez a paranoid vonás az ideológiakritikai gondolkodás gyengéje. Így a leleplezettek mind egyformán hazug manipulátorok lesznek, a diskurzuselemző roppant érzéketlen szenzorja nem képes fogni a Merker és Csurka közötti különbséget.
Az, hogy bizonyos eseményeknek van kanonikus interpretációja, hogy birtokolunk egy közös múltat, csak azt jelenti, hogy van egy magyar nemzet nevű virtuális közösség. Ennek pedig nyilván vannak részközösségei, és ezek saját elbeszélésükkel kiegészíthetik ezt a nemzeti önazonosságot biztosító történetet. Biztos vagyok benne, hogy ebben a történetben megér egy lábjegyzetet Zombory édesapjának a története a teherautóról vagy édesanyámé a feketelistáról, amire először a nagyapám (az egyetlen falubeli zsidó családfő) neve került rá, arról, hogy belőttek az ablakon, és a szomszéd azt mondta, ne vaktában lövöldözzenek, hanem lőjék le a nagyszüleimet, aztán legyen csend. 1944 után 12 évvel. Ez a családi történet nem érvényteleníti, hanem kiegészíti a nemzeti emlékezet által hordozott narratívát. Én továbbra is meghallgatom majd anyámat is, a szónokokat is, és megpróbálom összerakni, hol és ki vagyok.
Vári György
