Korábban, az új Alkotmány elfogadásával világossá válhatott, hogy immár nem egy ideológiailag semleges állammal van dolgunk, ami az egyházaktól elválasztva működik, hanem egy olyannal, amely önértelmezése szerint együttműködik az egyházakkal.
Országunk választott vezetése nemrégiben új vallásügyi törvényt alkotott. Egyértelművé vált, hogy az állam kikkel kíván együttműködni és kikkel nem: tizennégy csoportosulással igen, ezek jogilag egyháznak nevezhetik magukat ezután is, a további, több mint háromszázzal nem.
A vallásügyi törvény rendelkezései közvetve vagy közvetlenül érintik a vallás- és lelkiismereti szabadságot, ami nemcsak a vallásos emberek ügye, hanem mindannyiunké.
Mi is a vallásszabadság? A vallásszabadság, más kifejezéssel szabad vallásgyakorlás azt az alapvető emberi jogot jelenti, mely szerint az embereknek megengedett a hitük szerinti vallásos tevékenységek gyakorlása, illetve ezek hirdetése (amennyiben ez mások személyiségi vagy egyéb jogait nem sérti). Ebbe, teljesen természetes módon beletartozik a szabad vallás nem gyakorlás kérdése is. Aki akar, hihet, aki nem, nincs rákényszerítve. Ez a vallásszabadság.
Érdekes viszont, hogy több egyházi iskola vezetése is úgy véli, hogy nem probléma az, hogy, ha az alkalmazás feltételének szabják az évi egy-két misén való részvételt. Rosszat akarnak ezek az emberek? Dehogyis. Csak éppen nem értik azt, amit Blaise Pascal mondott, aki maga is meggyőződéses keresztény volt: "A mindent szelídséggel intéző Istennek az a módszere, hogy az értelembe észokokkal, a szívbe pedig kegyelme segítségével ülteti el a vallást. De ha erőszakkal és fenyegetéssel akarják beleplántálni az értelembe és a szívbe, akkor nem a vallást, hanem a félelmet vetik el benne." (185. töredék). Nem értik, hogy a szabadsághoz képest ez mégiscsak az erőszak egyik formája, tehát elfogadhatatlan.
E törvénnyel a vallás területén megszűnt a jogegyenlőség. Eddig egy-egy csoport önértelmezése határozta meg, hogy egyháznak tekinti-e magát vagy sem, s az aktuális politikai trendektől független jog, a törvények által szerezhetett érvényt ennek az önértelmezésnek. Mostantól a politika, a parlament dönt, saját hatáskörében, kedve szerint arról, hogy mely csoport lehet egyház és melyik nem.
Ha a keresztény egyházakról beszélünk (más világvallásokról szólni nem tisztem), mit mond a Biblia a vallásszabadságról, állam és egyház(ak) viszonyáról? A názáreti Jézus Krisztus azt mondta, hogy "adjátok meg a császárnak, ami a császáré, és Istennek, ami Istené". Pál és a többi apostol nem buzdított forradalomra, nem foglalkoztak politikai kérdésekkel, semmilyen külön kedvezményt nem kértek és kaptak az államtól. A Biblia - bármily furcsa -, az állam és az egyház elkülönítését képviseli. Állampolgár vagyok, fizetek adót, dolgozom, gyermeket nevelek, egy közösség része vagyok - de a hitem magánügy. A politika nem a kereszténység asztala. Egy állam vagy egy ország sohasem lehet bibliai értelemben keresztény, csak az egyének. A lelkiismereti szabadságot Isten is tiszteletben tartja, mert mindenkinek megengedi, hogy szabadon gondolkodhasson, vagy higgyen bármiben, amit jónak tart - csak van, amiben nem érdemes, ami nem oldja meg az ember problémáit. Jóindulatú hozzáállást kér a keresztényektől a Biblia az államhoz: fizessünk adót, becsüljük meg az állam munkáját és képviselőit, mindaddig engedelmeskedjünk, amíg ezt jó lelkiismerettel megtehetjük. Egyszerű jóindulatot vár el a Biblia az államtól a polgárai felé is: engedje meg, hogy a keresztények békességben összejöhessenek, és gyakorolhassák a hitüket. Békés egymás mellett élés, egymás dolgába nem avatkozás - ez az ideális állapot, a szükséges és elégséges minimum.
Az állam eddig csaknem az öszszes egyháznak adott hitéleti támogatást. Most tizennégynek igen, a többinek nem. Akik kapnak, örülnek, akik elvesztették, sajnálják. Tegyük fel a kérdést: miért is kellene egyáltalán támogatni a hitéletet állami forrásokból? Az az egyház, amelyet a saját tagjai nem hajlandóak eltartani, mi célt szolgál a továbbiakban? Ha a tagok nem tartják fontosnak a saját egyházuk létét, az állam milyen alapon biztosít támogatást azok adójából, akiknek végképp semmi közük sincs az adott egyházhoz?
A hitéleti támogatás, bármilyen formában jelentkezzék is, minden szempontból rossz. Az Istenben nem hívők szempontjából azért, mert - többek között - az ő adójukból is fedezik az egyházak a saját, akár hitéleti kiadásaikat is, miközben az adófizető nem azonosul az egyház céljaival. A hitéleti támogatás a hívő ember szempontjából pedig azért rossz, mert az ember megfosztja magát a gondviselő Istenétől. Inkább kéri a politikai hatalom pénzét, mint hogy arra támaszkodna, aki létrehozta őt, és akinek a nevében cselekszik.
Hogyan hihetnének a kívülállók olyan Istenben, akiről éppen a képviselői mutatják be azt, hogy nem igazán bíznak benne? Mellette szükségük van még az államra is. Hogyan lehetne átütő erővel vonzó az az Isten, aki Mózesnek azt mondta: "Vagyok, aki Van", aki a képviselői által ma már legfeljebb csak a nagy "Voltam"-ként van bemutatva? S ez a "Voltam" már annyira gyönge lenne, hogy csak az állam erős karja által képes cselekedni az övéiért?
Szabó Ferenc
állampolgár
(lelkész)
